A druszám meg én | Karafiáth Orsolya:  Amikor a mama lelegelte a papa haját – Történetek felnövéshez

A druszám meg én | Karafiáth Orsolya: Amikor a mama lelegelte a papa haját – Történetek felnövéshez

Vannak szerzők, akikkel érzem, hogy dolgom van, de a kapcsolatunk nehezen indul, akár évek is beletelnek, mire végre megtalálom azt a könyvet, amit nekem írtak. Így erőltettem annak idején Jókait, később Háy Jánost, és Karafiáth Orsolyát is. És most végre megjöttünk. Ez a rémisztő című, furcsa borítójú, csáléra tördelt könyv lett az enyém.

(Az említett tördelés egyébként Koronczi Endre képzőművész megfontolt munkája, ami az írónő tetszését is elnyerte, így hát ki vagyok én, hogy tengeri betegségre hivatkozva lehúzzam!)

a kezdet előtt

Egy reggeli buszon ringatózás közben talált meg ez az interjú, 

és mire beértem a munkahelyemre, már benne is volt a virtuális kosaramban az “Amikor a mama lelegelte a papa haját”.

 
Reviczky Zsolt fotója

Az írások egy részével már találkozhattak azok, akik követik az írónő Facebook oldalát, ahol 2018-ban 365 napon át megosztott egy-egy blogszerű bejegyzést. Ezekhez a töredékekhez jön még 150 eddig sehol meg nem jelent történet – így készült el ez kötet.

egy gyönyörű barátság kezdete

Ezúton is csókoltatnék minden piszok mázlistát, aki ezzel a kötettel válik Karafiáth-olvasóvá!

Engem mindig vonzott (már értem miért), de leginkább újságíróként tudott nekem megfelelni, a könyveibe mostanáig beletört a bicskám.

Mivel itt egészen rövid írásokról van szó, gondoltam majd szép lassan elcsemegézem őket a többi olvasmányom mellett. De ez a könyv jött, és ágyúgolyóként kuglizott ki minden más olvasmányt maga körül. Beszippantott, napokon át hozzám tapadt.

"a valósággal való minden egyezés a véletlen műve"

Szóval nagyon élveztem ezeket az írásokat, miután túltettem magam az első sokkon, hogy nemcsak a nevemet látom viszont a papíron, hanem magamat – a gyerekkoromat, a történeteimet. 
Orsika egyedi és megismételhetetlen rémségi és örömei ugyanis egy másik Orsikával is megtörténtek.

Hogy az én rövidre nyírt bilihajam is egyenetlen frufruval ért körbe; hogy óvodáskoromban (is) megvesztem a nagypapám társaságáért; hogy az állatkertben engem is a víziló vonzott a legjobban…

“Tudod, mondta egy nap a papa, rájöttem, miért szereted ennyire a te Hippódat. Mert olyan, mint te. Heverészni szeret, cammogni, bámulni, ki tudja, mi járhat a fejében. És mert a Doktor Bubóban Ursula – Orsolya – is egy nagy víziló. Az igaz, papa, hogy az állatkerti nagy vízilovam hatalmas szája valamikor elnyelt egy csecsemőt? – kérdeztem egyszer. Sokat gondoltam ebben a vízilóban felnőtt kislányra, aki ott bent nődögél, és kinéz ránk a hatalmas torok mélyéről. És az igaz, hogy ez a nagy böhöm állat úgy tud futni, mint senki más? És az igaz, hogy veszedelmes és vérengző? Hű, szőrös a füle, mint az Imre bácsinak, vagy mint az ördögnek! A fiú víziló, Süsü 1994-ben, két évvel a papa előtt halt meg (egy, a szájába dobott kislabdától); akkoriban már ritkábban jártunk ki hozzá. De én azóta is elmegyek minden város állatkertjébe, és az első kérdésem, merre van a víziló. Ha nem bírom a körülöttem lévő embereket, ezekre az órákra gondolok, az üldögélésre a nagy állatnál, ennél a nyugodt és magányos hősnél, aki rám sugározza a mélységes és gyógyító közönyét. Később rájöttem, hogy a papának sem lehetett nyűg ez az egész: ő is a rokonának érezhette ezt a grandiózus és méla állatot, aki elvan magában, nem is kell neki társaság, sőt, csak társaság ne legyen, kényszerek, kényszerítések. Csak úgy, létezik, mert csak úgy létezni: jó.”

(És persze ott vannak azok a hasonlóságok, amik nem ennyire apró-cseprők, ezért el sem árulom őket.)

„De fontos tudni, hogy nálam még egy névelő is a személyesből indul el. Furcsa a viszonyom a személyességgel: ugyanúgy csak alapanyagnak tekintem, mint mondjuk a testemet, az arcomat. Sosem az a fontos számomra, hogy maga a sztori hogy s mint történt a valóságban. Most is csak azokat az eseményeket írtam meg, amelyek túlmutattak magukon. Mindegyiknek komoly magja van, és olyan momentumokat emeltem ki a főhősöm történetéből, amelyek az egész életére kihatnak. Mert ezek a történetek nőnek meg bennünk, így leszünk felnőttek. Boldogok vagy boldogtalanok, szorongók, múltba vágyók.”

A fotókkal tarkított kötet mesél szülőkről és nagyszülőkről; kisiskolás évekről; írótársakról – névvel és név nélkül.És van még egy folyton felbukkanó főszereplőnk:

 

az alkohol

Az Amikor a mama lelegelte a papa haját a szerző 2017-es Szirén című családregénye után jelent meg, amely – a fülszöveg szerint – „három generáció nőtagjainak életén keresztül mutatja be, miképpen cipeljük tovább a korábbi nemzedékek, anyáink terheit, szorongásait és függőségeit egy olyan világban, ahol a gyerekek éppúgy nem számítanak, mint a férfiak.”

És bár többször figyelmeztetnek minket, hogy „a valósággal való minden egyezés a véletlen műve”, a kirakós darabjai itt is elvezetnek minket az elvonón gyógyult nagymamától a kiszámíthatatlan anyán át a harmadik generációs alkoholistáig, aki évekig tudja palástolni – tán maga előtt is – pusztító szenvedélyét. Mert tivornyázó írók közt, társaságban lerészegedni más, mint egyedül. Ha együtt csináltuk, és lesz belőle egy viccesen elmesélhető történet, akkor még nincs baj.

tűrhető hullámvasút

Ezekben a történetekben fent is vagyunk, lent is vagyunk. De nem émelyítő a hullámzás – ez inkább amolyan búcsúbeli hullámvasutacska, nem óriás, kacskaringós vidámparki. Itt újra meg újra befizetsz még egy körre.

„Arra persze nem emlékszem, nálunk hogyan kezdődött, de mindennapos lett a sör, a bor, ünnepnapokon az Unicum. Pedig pár év múlva saját lakást kaptunk, szépet, erkélyeset, külön gyerekszobával, nem kellett már négyen egyetlen szobában meghúzni magunkat, nem kellett állandó cigifüstben köhögnöm, mert bár anya és apa folyamatosan füstöltek – napi két-két dobozzal, mindig tele voltak a hamutálcák, mindenhol hamu rebbent minden mozdulatra, még égett az egyik csikk, amikor már rágyújtottak a másikra -, az új lakásban a mi szobánkban nem lehetett cigizni. Úgy éreztem, az új életben fellélgezhetek. De valahogy nem lehetett mégsem, más kezdett el fojtogatni, bár nem tudtuk nevén nevezni, hogy micsoda. Talán az, hogy semmi sem volt biztos? Anyáék hol kirobbanóan jókedvűek voltak, hol leverten feküdtek egész nap. Kiszámíthatatlan volt, mikor faggatnak az iskola miatt, mibe kötnek bele. Megtanultam csendben lenni, elvonulni, ellenni magamban. És megszerettem ezt a csendet, és óvtam, rettegtem, nehogy megzavarják. Mert anya olyan volt, mint az időjárás, nem lehetett tudni, mikor csap le ránk viharként, vagy mikor ömlik ránk a napsütés. Nem lehetett kiszámítani, mikor jön be könnyes szemmel, hogy hol az ő édes kislánya, és önt el nyálas, cuppogó csókokkal, majd megérezve, hogy tartok tőle, mikor enged el, és hagy ott undorodva és kiabálva, hogy valaki vigye le a szemetet. Erre a >>valakire<< persze senki sem mozdul, így csak üvölt, hogy mindent neki kell csinálnia, és már hallom is, ahogy pattan a söröskupak.”

Vannak történetek, melyeket Karafiáth nevetve mesél el, pedig lehet, hogy mások szörnyülködve hallgatják. Mert az elrabolt gyerekkornak csak ilyen furcsán elmesélhető élményei vannak. Pillanatokra meg egészen olyan, mint a többi gyerek. Így váltakoznak az egészen hétköznapi és az átlagon felüli élmények, hogy biztosan legyen köztük legalább egy, amelyben magunkra találunk. És ez az egész különös sodrással és szinte majdnem mindig páratlan humorral tálalva. 

 

 

 

A kötet a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg, webáruházukból
15% kedvezménnyel rendelhető meg, például ide kattintva. 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu