Anyákat az irodalomba! | Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában!

Anyákat az irodalomba! | Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában!

Érdekes, hogy az irodalom tele van apákkal, de nagyítóval kell keresni az erős anya karaktereket és anya-lánya kapcsolatokat. 
Az, amit az “Isten hozott Amerikában” megmutat, szinte teljesen hiánycikk az irodalomban. Pedig égető szükségünk lenne a palettán húsvér, egyedi, színes, gondolkodó, komoly, kemény nőkre;
valamint az anya-lánya kapcsolatok bonyolultságának ilyen ezerrétű mélységben való ábrázolására.
Isten hozott, Linda Boström Knausgård! Jó, hogy jöttél!

 

ha a csend beszélni tudna

Viszonylag korán megtanultam beszélni – és többé sosem hagytam abba. Szeretem a csendet, de azért legjobban mégiscsak beszélgetni szeretek, és ami a legrosszabb, hogy képtelen vagyok mit kezdeni a visszahúzódó, hallgatag emberekkel. Leginkább a csendes gyerekekkel nem tudok zöld ágra vergődni. Márpedig az “Isten hozott Amerikában” mesélője egy 11 éves kislány, Ellen, aki… nos, egyszerűen nem beszél. 
Magyarán minden az ellen szólt, hogy megszeressem, olvasás közben mégis ezerszer magamhoz öleltem őt. 

 „Mintha anya boldogsága fertőző lett volna. Mindig is az ő közérzete határozta meg otthon a hangulatot. Hogy miként viselte éppen apát. És most úgy tűnt, biztonságban érzi magát. Most éppen semmi veszélyes nem történhetett vele.” 

Ez a kiinduló helyzetünk. Van egy iszákos, fel-felbukkanó (és felbukkanásával szinte mindig romboló) édesapa, aki oda-odasimít, de az élet java részében csak bajt hagy maga után. És ami a legrosszabb, hogy kizökkenti anyát a nyugalmából. Anyát, az igazi családfőt, aki nemcsak fizikailag tartja életben családot, hanem ott tündököl középen, és rajta áll vagy bukik mindenki hangulata. Így talán nem csoda, hogy a biztonságra vágyó gyermek, Ellen azért kezd fohászkodni Istenhez, hogy ölje meg az apját. Mikor aztán egy napon az apa halála bekövetkezik, a kislány nem tud többé megszólalni. 

alma a fájától

Az anyafigura látszólag stabil – legalábbis apához képest mindenképp -, gyakorlatilag azonban nem lehet rá anyaként támaszkodni. Ellen – mint általában azok, akik csendben vannak– figyel, mindent jó aprólékosan megfigyel, és gyönyörű mozaikdarabokból, villanásokból rakhatjuk össze az édesanyát. De ezekből a villanásokból és mozaikdarabokból az is hamar kiderül, hogy Ellen valahogy nem illik a képbe. Nem illik a családba. Nem illik édesanyja személyiségéhez, elképzeléseihez.

„Mindennap kell valamit tenni azért, hogy jobb legyen. Kézbe kell venni a sorsunkat, mondta nekem anya, ahogy feküdtem az ágyon. Anya, ő a kezébe vette. Felébredt, és először minden figyelmét a reggelinek szentelte, utána magának, hogy milyen ruhákat vegyen fel, és nagy gonddal, a csak rá jellemző szakszerűséggel kisminkelte az arcát. Mindent odaadással csinált. Az én passzívitásomnál rosszabb nem történhetett volna vele. A legsebezhetőbb pontján találtam el. De nem az én hibám volt. Így esett. Azt akarom, hogy kézbe vedd a sorsod, mondta megint anya, és rám nézett.”

Folyamatos táncot jár a teljes egymásra utaltság, a sóvárgó szeretethiány és a makacs ellenállás. Nem tud találkozni a két rész. 

„Anya most már kevésbé kedvelt, de ebben nem volt semmi furcsa. Én is kevésbé kedveltem őt. Álltunk egy árok két partján, és méregettük a távolságot. Vagy egymást méregettük a tekintettünkkel? Melyikünk az erősebb? – kérdeztük egymástól. Vajon melyikünk az erős, melyikünk a gyenge? Melyikünk fog éjszaka bemászni a másik ágyába, és sírva átölelni a másikat?”

 

akkor most ki beszél?

Nem felróható az írónak, hogy a hang, amelyen megszólal, nem egy 11 éves kislányé. A nő ugyanis olyan közel megy hozzá, amennyire csak tud. E/1-ben szólal meg, de a szavaiban ott van a felnőttek összes tanulsága. A gyermek még nem tudhatná, a mesélő már igen. Gyermekember. 
Furcsa lehet, de csöppet sem zavaró, inkább hallatlanul érdekes ez az elbeszélői hang: kint is vagyunk, bent is vagyunk. 

„Saját bevallása szerint szinte minden megtörtént vele, ami Ellennel, a főszereplővel, a regény mégsem tekinthető önéletrajznak.”
Szívből kívánom neki, hogy megtalálja a helyét, mert így kicsit azt a látszatot kelti, mintha fogalma sem lenne arról, ki ő. Ellen, de mégsem Ellen. Knausgård, de nem Knausgård. 
Egyelőre mindenesetre (exférje) vezetékneve miatt beszélünk róla, amit – így olvasás után pláne– teljesen méltatlannak tartok. Szívből remélem, hogy az évek során, néhány hasonló (vagy ennél is jobb) írása után ez a képlet változhat.

Végül, de nem utolsó sorban szót kell ejteni Papolczy Péter fordításáról, aki munkájával a keményen sorakozó tőmondatokból lírát varázsolt. Többek közt neki köszönhető, hogy bár néhány röpke óra alatt olvastam el ezt a kisregényt, de még egy hétig cipeltem magamban a szavait, meg az érzést, amit maga után hagyott.

 

A Jaffa Kiadó webáruházban állandó 20%, budapesti üzletükben pedig további kedvezmények várnak rátok.

Én pedig ezúton is hálásan köszönöm a példányomat (és a bizalmat) a Kiadó munkatársainak! 🙂
 

További ajánlókért, érdekességekért kövessétek a 
Szeretem a Jaffás könyveket Klub 
Facebook oldalt!

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu