Mostohaanyák és dacos kamaszok | G. Szabó Judit: A macskát visszafelé simogatják

Mostohaanyák és dacos kamaszok | G. Szabó Judit: A macskát visszafelé simogatják

Történetünk a kórházban indul, ahol a 15 éves Jutka fekszik, miután egy Juci nevű ló levetette a hátáról. Unalmas óráiban, álmatlan éjszakáin eddigi élete nagy dolgain gondolkozik. 
Ebben a belső monológban legtöbbször mostohaanyjához beszél.

Tudniillik Jutkát, és a rá csöppet sem hasonlító ikertestvérét, Ágit még négy éves korában édesapjuknál hagyja az anyukájuk, ő maga pedig Ausztráliába disszidál, valahogy így: 

Mesélte nekem egyszer Rózsi néni, aki az apukának a nővére:
 – Volt nálatok a régi anyátok elbúcsúzni. Bement hozzátok, és te apád ölébe bújtál. Ági meg a nyakába ugrott, és nyalták-falták egymást. 
Kapaszkodtak egymás nyakába, úgy sírtak.
És az új mamád mondotta:
– Öregem, ez az, amit nem csinálok. Ha kellenek a gyerekeid, akkor vidd. Olyat nem játszunk, hogy én vesződöm velük, te meg kéthetenként eljössz imádni őket! Hagyd a cirkuszt, és döntsél!
Amitől a régi anyu egyből nem bőgött.
Hanem mondta:
 – Nem! Nem! Így lesz a legjobb!
És elment a fenébe, hogy sose lássuk többé.

Az új feleség társként megállja a helyét, és pótanyukaként is mindent bevet, ám a simulékony Ágika mellett sehogy sem találja az utat makrancos mesélőnk szívéhez. 

Létezik olyan kamasz, aki fájdalom hatására összeomlik, van, aki szerekhez nyúl. És akad olyan, mint a főszereplőnk: aki akkora szájat növeszt, mint a Bécsi kapu, és szinte már kínosan túlzóan harsogja, hogy neki aztán az égvilágon semmi se fáj, még az sem, hogy az anyukája elhagyta, és látszólag senki sem érti vagy szereti őt.

Én csak megálltam felegyenesedve. És vigyorogtam rád rémülten!
Ahelyett, hogy ordibáltam volna:
 – Te süket! Engem az anyám annyira nem érdekel, mint egy kalap izé! Ha egyszer itt bírt hagyni.

Miközben a felszín alatt ilyenek bújnak meg:

Egyszer régen mutattatok nekem apukával kispulikat. 
Te rám szóltál: 
  – Vigyázva simogasd meg, az anyukája félti őket.
– Ez a különbség a kutyaanya meg az emberanya között.
Ezt én mondtam.
Te gyorsan apukára néztél. Utána meg rögtön énrám. És mind a ketten figyeltétek, hogy bőgök-e. De nem bőgtem. 
Akkor én már régóta nem bőgtem ezen. 
Csak furcsa volt, hogy a mi anyánk így el bírt hagyni minket. 

Nem az anyahiány az egyetlen markáns vonal ebben a regényben.
Ott van még például a  testvérféltékenység is, hiszen Jutka ikertestvére, Ági szinte minden szerencsés gént besepert és a személyiségük egyszerűen nem lehetne különbözőbb.

Rohadt dolog ez, akárhány petéjűek vagyunk is. Rohadt dolog, hogy minden szép az Áginak jutott. Nekem meg semmi! Irtó nagy kitolás.
Nem mintha érdekelne! Csak nem igazság.
 

Jutka egyébként kicsit mindenkit irigyel valamiért.

A legtöbb gyereket legalább a mamája szereti. 
A ronda Bakó Ágit például szereti a mamája. 
– Te vagy az én egyetlen boldogságom!
A Bakó Ági, mint egyetlen boldogság!
 

Mígnem szép lassan kiderül, hogy az osztályban keveseknek igazán jó – a legszebb, legirigyeltebb gyereknél sem fenékig tejfel az élet. 
Kezdve Julival, a cigánylánnyal, aki azért nem mehet gimnáziumba, mert dolgoznia kell, hogy “a papája, aki nem is a papája, tudjon inni”.
Vagy például onnan szokták tudni, ha a mindenki által csak Meláknak szólított osztálytársukat szíjjal verte el az apja, hogy másnap a széklábával rohangál. 

“Másnap, ahogy bejön az osztályba, odavág egy vacak széket a földhöz. És a végigszaladgál a padokon.
– Én vagyok a Herkules! Mindenkit megölök!
Ilyeneket ordibál, és lesi, hogy ő kit verhetne össze. 
És bitangul szeretne ő is összeverni valakit. 
De ilyenkor mindenki kimegy az útjából.” 

És “a Briginek se jó. Pedig ő marhára szép! Senkinek se jó.” 
Ez a sok torokszorító sors nagyon nyomasztó lenne, ha nem lenne mind becsomagolva Jutka nyegle humorába. 
És persze az ilyen tragédiák mellett felbukkannak a ma már visszanézve nevetséges problémák is, amik egykor léttragédiát jelentettek, például a fiúk.

“Nekitámaszkodott Imre a mi kapunknak. Zsebre tette a kezeit. Aztán előhúzkodott egy forintot, és dobálta.
Úgy magyarázkodott:
– Tudod, mit lenne jó tenni veled? Beleültetni egy nagy befőttesüvegbe, szalicilt szórni a fejedre. És egypár év múlva kiengedni, és feleségül venni.
És nevetett rám megint!
Meg bírtam volna halni érte!
Ilyen jól értette a befőttet, mert a nagymamája mindig tett el nekik.
Úgyhogy nem mondtam el, hogy mi nem szoktunk befőzni, mert te hülye vagy hozzá.”

Nincs új a nap alatt: a ’70-es években ugyanúgy méregette magát az ember lánya a tükörben, hogy mikor lesz már értelme melltartót hordani, mint ma, és ahogy 100 év múlva is fogja. 
És akármi legyen is egy kamasz megküzdési stratégiája, egy anya által maga mögött hagyott űr ugyanúgy fáj 1971-ben,mint 2010-ben vagy 2180-ban.

Témákat tekintve tehát az anyag nem vész el, csak átalakul. És szükséges is az átalakulás, mert egy mai fiatal számára ez a stílus és szóhasználat nemcsak élvezhetetlen, de nagyjából felfoghatatlan is. 
Amondó vagyok, ne is gyötörjük őket ezzel, inkább nosztalgiázó felnőttként  szánjunk rá egy szabad délutánt arra a kikapcsolódásra, amit ez a rövid könyv nyújt. 

Ez a regény nem tökéletes, de nagy mélységeket és magasságokat jár be, és tud nagyon szórakoztató lenni. Ami pedig a legfontosabb, hogy olvasás után talán megfogadjuk, hogy jobban figyelünk az oly’ sokszor “elviselhetetlen” kamaszainkra.

Szeressük őket, vigyázzunk rájuk. Minden közül, amit valaha képesek lennénk megadni nekik, mindig erre lesz a legnagyobb szükségük. 

A kötet mai napig – meg-megújuló külsővel, de változatlan tartalommal – kapható a Móra Kiadó gondozásában. 

Ide kattintva 20% kedvezménnyel vásárolhatjátok meg a Kiadó webáruházából. 

Itt pedig egy szuper videót is találtok, izgalmas háttérinformációkkal a könyvről és a szerzőről: 

“Milyen lehet az a szöveg, amelyről azt mondja 1971-ben a Móra Kiadó főszerkesztője: >>Ezért engem ki fognak rúgni a pártból<<?”

 … folytatás a videóban. 🙂 

Antikváros kutakodás közben a regény folytatását is meglelhetitek, “Most boldog vagy?” címen.

 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu