Túszjátszma | Jodi Picoult: Életszikra

Túszjátszma | Jodi Picoult: Életszikra


“Arra jutottam, hogy nem az a kérdés, egyetértek-e valakivel, hanem az, hogyan viselkedem azzal, akivel homlokegyenest ellentétesen gondolkodom.”



– Philip Yancey


“Zaklatott férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező üzenetekből jön rá, hogy tizenöt éves lánya, Wren is a klinikán tartózkodik.”

És nem a klinikán zajlott az egyetlen túszjátszma: Jodi Picoult citerázott az idegeimmel, és az utolsó pillanatig fogalmam sem volt arról, lesznek-e túlélők. 

Biztos voltam benne, hogy egyszer eljön a nap, mikor Jodi Picoult-t fogok olvasni. Már csak egy általam is fogyasztható történetre volt szükségem. Végül a 2018-as Életszikrára esett a választásom, ami megjelenése óta pihent a polcomon. 

Az olvasás erősen emlékeztetett azokra az időkre, mikor hagytam, hogy a Grace klinika című tévésorozat emberi roncsot csináljon belőlem.

kibírhatatlan izgalmak

“Kezdett
elhomályosulni a látása, mint a régi némafilmeknél a vászon. Amikor a végén a
kép egyetlen ponttá sötétül. Mielőtt elájult, Louie arra gondolt, micsoda
fenekestül felfordult világ az, ahol egy abortuszra tovább kell várni, mint a
fegyverviselési engedélyre.”

 A regény fejezetei mindig észvesztejtő izgalommal értek véget,
mi pedig minden fejezet után ugrottunk egyet az időben – visszafelé. 

Ha a klinikán délután háromkor eldördül egy lövés, az fix, hogy a következő fejezetben visszarepülünk minimum pár órát, de olykor éveket is.  Ezzel a módszerrel ismerhetjük meg jobban azokat a szereplőket, akik a túszdráma résztvevői.
És ennél idegörlőbb narratíva nincs a világon! 
Bár a rengeteg szereplő mind hallatlanul érdekes volt, közben végig utáltam a szerzőt, hogy képes ezt csinálni velem meg a vérnyomásommal. 
Szóval kis híján pont az okozta a kapcsolatunk vesztét, ami Jodi Picoult zsenialitásának egyik ismérve, és jelen olvasmányunk mozgatórugója.

Ilyen izgalmakban gazdag regényeknél egyébként kiemelten fontos, hogy ne essünk le a szövegről. Erről Goitein Veronika gondoskodott egy gördülékeny, remek fordítással. 

 

„Az ellenség az, akinek a múltját még nem volt alkalmunk megismerni.”
(kvéker bölcsesség)

A szerző nemcsak az idővel, hanem a szereplőkkel is zsonglőrködik. Mindenféle személyiséget és élethelyzetet felvonultat, ami ilyenkor szóba jöhet – az embernek az az érzése támad, hogy talán az összes abortusszal kapcsolatos keresztkérdés elhangzik. 

“A szövet nem érzett fájdalmat, nem voltak gondolatai, érzései. Louie számára potenciál volt, Allen számára személy. De ki érvelne úgy, hogy nincs különbség aközött, ha valaki kivág egy százéves tölgyet, vagy rálép egy makkra?”

Érez-e a magzat; ember-e vagy szövet? Hogyan lesz valaki abortuszorvos és hogyan tudja minden nap végezni a munkáját? Mi vezet másokat ahhoz, hogy egy klinika előtt álljanak nap mint nap, és mészárosnak kiáltsák ki a bent dolgozókat; fáradhatatlanul – és olykor nem kevés indulattal – próbálva lebeszélni a betérőket arról, amit tenni készülnek? 
Hogy hozzák meg nők ezrei életük leghátborzongatóbb döntését, és mit élnek át előtte, közben, utána…? Hol kezdődik a vallás, és meddig ér a törvény keze? 
Ezekre mind-mind kapunk valamiféle választ – a véleményalkotás pedig maximálisan ránk van bízva.

És hogy az abortuszkérdésben végül melyik szereplővel tudtam leginkább azonosulni? 
Nos, az szinte teljesen lényegtelen. Jodi Picoult ugyanis nem azt akarta elérni, hogy válasszunk ki egy szereplőt magunknak, hanem, hogy mindegyiküket megértsük. Vagyis hogy megértsük azt, hogy bármelyikük lehetnénk.

hiteles

Nem mehetünk el szó nélkül az íróban megbújó kutató mellett sem.
Picoult a regény megírása előtt beszélt magzatvédő aktivistákkal, 151 abortuszon átesett nővel; három páciens pedig azt is megengedte neki, hogy végignézzen egy-egy terhességmegszakítást, így bármiről is ír, azt hiperhitelesen teszi. 

“Őszintén szólva nem hiszem, hogy valaha is megegyezés születik a témában. Túl nagy a tét, és mindkét oldal képviselői keményen ragaszkodnak az álláspontjukhoz. Szent meggyőződésem viszont, hogy le kellene ülni beszélni, és ami ennél is fontosabb: meg kellene hallgatnunk a másikat. Valószínű, hogy nem tudunk majd teljes mértékben egyetérteni, de ettől még tisztelhetjük a másik nézőpontját, és találhatunk az érvelésében igazságot. Ha egymás becsmérlése helyett nyíltan és őszintén beszélgetnénk, talán nem az ellenséget, hanem a tökéletlen földi halandót látnánk a másikban. Elvégre mindannyian jót akarunk, csak mindenki a maga módján.”

 – zárja gondolatait a viszonylag hosszúra, ugyanakkor érdekfeszítőre sikerült utószavában a szerző. 

Sokkal többről van itt szó, mint egy letehetetlen pszicho-thrillerről. 
Égető szükség lenne rá, hogy beengedjük a könyvben rejlő olvasatokat. 

“A vallásának az a dolga, hogy segítsen önnek, ha ön ebbe a helyzetbe kerül. De a törvényhozónak az a dolga, hogy az embernek joga legyen döntést hozni. Ha ön valamire azt mondja, nem teheti meg, mivel tiltja a vallása, az helyénvaló. De ha ön azt mondja valamire, hogy én nem tehetem meg, mert az ön vallása tiltja, az már probléma.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu