Amondó vagyok, hogy Mészölyt mint embert is érdemes megismerni, ha a művei olvasására adjuk a fejünket; és ha Mészölyt olvasunk, olvassunk mellé Polcz Alaine-t is – kezdésnek például tökéletes az Egész lényeddel című kötet.
Ezzel az – először 2006-ban megjelent írással – Polcz Alaine emléket állít férjének, Mészöly Miklósnak. Nem a klasszikus értelemben ismerhetjük meg a több mint 50 évet együtt töltő házaspárt. A kötetből nem derül ki, hogyan jöttek össze, nem olvashatunk regényszerűen a mindennapjaikról, még csak időrendi sorrend sincs a fejezetek között.
„Mióta meghalt Ágnes, úgy érzem, mintha mindig róla írnék. Pedig nem így van. Azért érezhetem ezt, mert szüntelenül magamban hordom; őt meg a költészetét. A prózáját nem, valószínűleg túl sok volna nekem. Ennyit bírok el Ágnesből.”
és Mészöly-művekkel találkozunk. Például úgy avat be bennünket a Mészöly-mesék szimbolikájának világába, ahogyan csak ő értheti azt – de nekünk is fellebenti ezt a függönyt és betessékeli az olvasót a nélküle érthetetlen kulisszák mögé.
A kötet legnagyobb részét mégis a búcsú tölti ki. Mészöly utolsó éveit komoly betegségek közt töltötte. A férfi ereje teljében sem volt egyszerű eset, de talán élete végén okozta a legtöbb fejtörést – és fájdalmat is – Polcz Alaine-nek.
Naplóbejegyzésében így nyilatkozik erről az időszakról az elkeseredett feleség:
„Olyan minden nap, mintha százszor mennék neki a falnak. De mindig próbálok valamit. Próbálom ezt, próbálom azt, hogy mi jobb, mi rosszabb. És minden rossz. Minden.”
A Mészöly-olvasások évének végállomásai felé haladva egészen iszonyatos volt látnom azt a zsenit, azt a bivalyt összemenni a végnapjain – szótlan, ideteszem-odateszem öregemberként, aki a köpenye frottírját szálanként szedi szét és sodorgata; ajándékba pedig már csak képeskönyvet lehet neki vinni. Nem volt szép, iszonyatos volt! Mészöly bénasága és Polcz tehetetlensége is, a rettentő szeretete mindvégig.
De nem csupán Mészöly csendes, morcos, bezárkózott tusája megrendítő, hanem az is, hogy a nő, aki tanatológusként professzionális ismerője a halálnak és az elengedésnek, a magáét mégis nehezen ereszti, az utolsó utáni pillanatig ragaszkodik hozzá.
„No, tanulj csacsi, szamár lesz belőled. Tanuld a gyászt.”
Aztán be kellett látnom, hogy bármilyen megrázóak is ezek a részek, bármilyen nehéz is látni ezt az elfogyatkozást, azért mégis van értelme annak, hogy a sok jó és magasság mellett bepillantást nyerhetünk a mélységekbe is. (Csak sejtésem lehet arról, mennyit segíthet olyan olvasónak, aki maga is beteget ápol éppen.)
Az ‘Egész lényeddel’ tehát emlékállítás egy egész életen át ívelő szerelemnek; egy nem mindennapi szövetség mementója egy olyan 80 éves asszony tollából, aki nemcsak a társától, hanem szépen, szelíden a saját élettől is búcsúzik.
„Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet.
De azért még változatlanul itt vagyok köztetek.
Sőt, még csak most kezdődik minden.”
Innen a felirat: a sírkövére Farkasréten az utolsó sor került. (…) A sírkő mellett a földön a madáritató, oldalán kicsi betűkkel: Alaine.
