nők
Az elején kicsit zsúfolt a terep, kell némi idő, míg felismerjük a mesélőnket, és hogy azt a pár nevet a helyén tudjuk kezelni, de bele lehet jönni. Ha ez megvan, utána már csak az időben zötykölődünk egy keveset, de hamar helyére kerül minden, ígérem.
Először a 90 éves, szerb-horvát származású Vera születésnapján vagyunk. Az őt körbevevő család kapott család – Vera ugyanis egy Tuvja nevű özvegyemberhez megy feleségül és az együtt töltött 34 év alatt a férfi családja az övé is lesz. Tuvja fiát Rafaelt, Vera pedig Ninát hozza magával a házasságba. A két gyermek alig tölt egy kis időt együtt, mielőtt Nina végleg megszökik családjától. Ez a kis idő mindenesetre elegendő ahhoz, hogy Rafael végérvényesen beleszeressen a lányba.
Vera szerető, jó felesége volt Tuvjának, dacára annak, hogy örök életében egy Milos nevű tisztbe volt szerelmes, akit a háború elszakított tőle. Verát pedig a kis Ninától szakította el a háború, mire újra együtt élhettek, Vera egy vadmacskát kapott vissza – Nina pedig soha de soha többé nem találta a helyét a világban, pedig a térkép száz szegletén, és többszáz férfi karjában kereste a lehetőséget.
Kisvártatva megértjük, hogy a mesélőnk egy harmadik generáció: Gili – Rafael és Nina gyermeke.
A mintaátadás persze működik: a nő, akinek az a léttragédiája, hogy az anyja rajta kívül álló okokból elhagyta őt egy időre, most rajta nem kívül álló okokból nem kis időre hagyja el a saját gyermekét. Gilit tehát Rafael neveli fel.
Rafi egykor filmkészítéssel foglalkozott, és tudásának minden csínját-bínját megosztotta lányával. Végül ez a képesség fonja össze a szálakat.
Mikor Nina hazatér édesanyja születésnapjára, azt is elárulja „szeretteinek”, hogy egy betegségnek köszönhetően az élete előrehaladtával el fogja veszíteni az emlékeit.
„– Ez elég logikus, nem?
– Tessék? Mi logikus?
– Az, hogy az ember harmincvalahány éven át teljes erőbedobással azon van, hogy elfelejtsen egy már lezárt ügyet – mármint azt, hogy az anyja elhagyta, és hat és fél évesen odadobta a kutyáknak –, és akkor az történik, hogy nemcsak ezt, hanem az összes ügyet elfelejti.
Rafaelnek erre már régen megvolt a válasza:
– Az anyád nem hagyott el. Őt magát is odadobták a kutyáknak: leültették, azután munkatáborba küldték. Ezt a sorsot nem ő választotta.
Nina már régen tudta, hogy mi erre az ellenérv.
– Menj és magyarázd ezt el egy hat és fél éves kislánynak!
– Már nem vagy hat és fél éves.
– Nem? Dehogynem.”
Innen támad az ötlet: járják végig Vera életének helyszíneit és készítsenek egy dokumentumfilmet arról, ahogy a nő elmeséli életét. Ez nemcsak a szépkorú nagymamának (és az utána következő generációknak) óriási ajándék, hanem Ninának is, aki ezzel a filmmel mintegy konzerválhatja majdani nem létező emlékeit.
“Pedig mennyit készültem előtte otthon, mennyit gyakoroltam mindazt, amit el akarok mondani neki! Több próbát is tartottunk Meirrel, aki emiatt nem panaszkodott.
Opportunista.
Öt-hat rövid, egyértelmű és megfontolt mondatot ismételgettem; ezeket szerettem volna még az utazás megkezdése előtt deklarálni. Apám és nagyanyám lettek volna a tanúk, amikor azt mondom neki: Nincs semmi bajom veled. Már nem fáj. Nekem közömbös vagy. Számomra nem vagy sem jó, sem rossz. Sosem léteztél, mióta élek, légy szíves, most már maradj is így. Csak azért utazom el veletek, mert szeretném megőrizni a nagymama emlékeit. Capici?”
Rafael, Nina, Gili és Vera így autóba ülnek – utaznak és filmeznek. Kimerülésig meséltetik Verát, aki az unásig ismert családi história mellett egy szinte kibírhatatlan titkot is a felszínre hoz.
“– Elég, Gili! Próbáld az agyadba vésni, hogy ez a film nem rólam szól, hanem Veráról!
Csakhogy én már sejteni kezdtem, hogy ez a film Veráról, Nináról, az apámról, meg egy kicsit énrólam is, azaz négyünkről fog szólni. Senki sem kap felmentést. Klasszikus katasztrófafilm lesz, lassított felvételekkel. A hétköznapi élet katasztrófája, amit megszelídítettünk. Együtt élünk vele, sőt, már a tenyerünkből eszik.”
David Grossman húsbamaróan érzékletesen ír arról, milyen idővel ráébredni arra, hogy akit egész életünkben a legtávolabb éreztünk magunktól, genetikailag milyen közel van hozzánk – a mozdulatainkban, az arcvonásainkban, a sorsunkban.
Hogy ezek az anyák a maguk módján mind borzasztóan szeretik a gyerekeiket – a gyerekeiknek pedig egész életen át tartó vergődés megelégedni a „maguk módjával”.
És persze arról, hogyan kapnak nagymamaként új esélyt azok, akik anyaként megbuktak
férfiak
Szeretem, mikor egy kiadó azzal tiszteli meg a fordítóit, hogy a borítón kapnak helyet. Rajki Andrásnak pedig pontosan ott a helye, mert a munkájának köszönhetően pont olyan volt ez az olvasásélmény, mintha David Grossman magyarul is megírta volna ezt a regényt – egy árva pillanatra nem estem le a szövegről, briliáns munka. Arról nem is beszélve, hogy többször a címlapra sandítottam olvasás közben, hogy magamhoz térjek: nem nő írta, nem nő fordította.
Folyékonyan, lélegzetelállító hitelességgel teremtődik meg a 16 éves lány szájával elmesélt három női generáció története.
A fájdalmas utazás vége pedig gyógyulást és feloldozást hoz.
