hon és vágy | Tompa Andrea: Haza

hon és vágy | Tompa Andrea: Haza

„Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.”
Grecsó Krisztián

Hazafelé tartani, hazaérkezni, hazaszeretni, hazát cserélni…
Honvágy, amit akkor is érzel, ha otthon vagy. Megérkezel (nem, igazából sosem érkezel meg) és már indulnál. Otthonról haza. Itthonról meg vissza. 
Ezekről mind szól Tompa Andrea Haza című regénye. Mestermű, tökéletlenségében is kortárs irodalmunk egyik legfontosabb darabja kell hogy legyen.

A „haza” szófaji kaméleonsága miatt elsőre mindnyájunknak valami más kell bevillanjon a címet olvasván. Annyi mindent jelenthet a szívnek, mint a nyelvnek,Tompa Andrea pedig pontosan ezzel játszik több száz oldalon át. Így regényt is kapunk, meg nem is. Van valami történetünk, méghozzá halálosan súlyos történetünk, de nem ezen lesz a hangsúly. Az „emigrációból” hazatérő írót gyötri a feladat, hogy a harmincadik osztálytalálkozóra beszédet írjon. Ide, az osztálytalálkozóra tartunk vele, és útközben rengeteg szón elmerengünk. 

„Éppen ezért van itt, ezen az úton, válaszolhatná, ezen a konkrét aszfalton, betonon, hogy ismerkedjen a történetével. Beton, aszfalt, sosem tudta a különbséget. On this concrete, milyen csodálatos nevet adtak a betonnak, What a wonderful word. Csodálatos nevet adtatok angolul a betonnak. World, word, mindig összecsúszik, erőlködnie kell, hogy kétféleképpen ejtse. A szó csodálatos, nem a világ.”

Ezek a nyelvészeti merengések teszik olykor talán érthetetlenné, sokak számára olvashatatlanná ezt a könyvet. Megértem azt, akinek beletörik a bicskája, ugyanakkor végtelenül sajnálom is, mert monumentális szépirodalmi élménytől fosztja meg magát az, aki nem képes lelassulni és/vagy felnőni a Haza nagyságához.

Hazáról, otthonról írni pátosz nélkül nehéz – Tompa Andrea mégis megugorja a feladatot. Úgy ír honvágyról, sóvárgásról, hazavágyásról, otthontalanságról és hazatalálásról, hogy teljesen mentes az érzelgősségtől vagy a nagyotmondásoktól és a közhelyességtől is. 

Nem tudom, milyen külföldön élő vagy határon túli magyarként olvasni ezt a könyvet, itthon se könnyű. Mind kivehetünk magunknak szeleteket – ki kicsit, ki nagyot harap – azok is, akik országot váltanak, azok is, akik „csak” lakást, többlaki emberek, kofferes kislányok és kisfiúk, világjárók, bolyongók, egyhelyben álló nyelvbolondok…

„A látható világ mint bogáncs viteti magát az utazóval. Vigyél magaddal, kiált a víz. Az otthoni levegő. Az otthoni tél. Vigyél magaddal, szalad a tejföl, a túró, a cinnia. Vigyél magaddal, ne adj oda senkinek. Ne ismerj mást. Nincs másik világ.”

„Egy pohár csapvizet kér.
A nő készségesen hozza. A város híres, tengerentúlon élő szülötte, a Nobel-díj várományosának mondott kémiaprofesszor válaszolta egy interjúban azt, hogy miért van honvágya, mi hiányzik neki otthonról: A csapvíz íze.
Ahányszor a város erős, friss ízű csapvizét issza, a professzorra gondol, aki kémiailag is le tudná írni a vizet, nem szavakkal és töredékesen, ahogy ő, hogy ki-ki a saját csapvizére gondoljon, a maga vágyaira és honvágyaira, hanem magát a valóságot, a valóság formuláját. Nosztalgiamentesen és pontosan, a város összetéveszthetetlen, egyedi csapvizének képletét.
A szavak erre az egyediségre képtelenek.”

A Hazát nyáron kezdtem el, de csak decemberben bírtam befejezni.
Szerintem beszédes, milyen olvasmányokkal töltjük meg az év utolsó napjait. Én ilyen súlyt évek óta nem vehettem kezembe a téli hónapok rohanásában. Most valami kimondhatatlanul kegyelmes volt belebújni a Haza szavaiba, mondataiba, történetébe. Talán azért is, mert tudtam, idén karácsonykor nem mehetünk haza és nem jöhet haza az sem, aki nélkül a december 26-ám elképzelhetetlen.
(“Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk.”)

És persze abban is van valami megejtő, hogy a könyvespolcom betűrendje Tamási Áron Ábelje mellé rendelte Tompa Andrea Haza című regényét. De végülis egy követ fújnak: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

„A haza, a ház, az otthon az egyiptomi hieroglifák szerint csupán falak, védelmező falak, nyitott ajtóval, amelyen ki- és bejárnak, érkeznek és távoznak elevenek és holtak, idegenek és sajátok, emberek és istenek, isten-fáraók és macskák, és mindenki, akinek van hazája, mert hazája mindenkinek van.
Nyitva áll.
Elenged.
Visszaenged.
Szabaddá tesz.
Az egyik elengedte, a másik befogadta. Ez történt. Ez az ő története. Erről szól a beszéd.”

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu