Hol az igazság? | Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Hol az igazság? | Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Az életben (és az irodalomban is) bőven akad válástörténet, életközépi válság. Hogyan kell ahhoz írni, hogy még lehessen újat mondani, vagy a százszor tapasztalt történetet kedvünk legyen meghallgatni…? Nos, azt hiszem, úgy, ahogyan Taffy Brodesser-Akner teszi.
(Nem akarom elkiabálni, de van egy olyan megérzésem, hogy a 21. Század Kiadó KULTkönyv sorozatának egyetlen darabja sem tud csalódást okozni.)

Akner elbeszélői módjáért és stílusáért egyszerűen meg kell őrülni. Végy egy válófélben lévő lúzert, aki dupla erőbedobással próbál megszabadulni attól, hogy világ életében egy lúzer volt. A tollat mártsd jó adag szarkazmusba, de ne billenjen túl a mérleg. Legyen benne vulgaritás, de ennek ellenére valahogy mégis maradjon a jó ízlés határán belül – hajszálvékony mezsgyén egyensúlyozva. Ezt az egészet jól felrázva megkapjuk a Fleishman bajban van című regényt. 

Az olvasmányunk egyik furcsasága, hogy Fleishman történetét egy régi barátnője meséli el, tőle tudjuk meg, hogy a válófélben lévő férfi exfelesége egy szép napon lepasszolja két gyermekét az apjuknak, aztán nemes egyszerűséggel eltűnik a képből. 
Toby Fleishman elkezd hát lavírozni az egyedülálló apa, az elismert orvos és a húspiacra frissen kikerült férfi szerepei között. A regény emiatt itt-ott tényleg baromi vulgáris, de ha egy válófélben lévő negyvenes férfinek folyton rezeg a telefonja, és idegen nők a testrészeikről küldött fotókkal és pajzán emojikkal adják tudtára, hogy le akarnak feküdni vele, akkor ez a férfi bizony maszturbál, méghozzá sokszor – és igazán nem állt volna jól ennek a regénynek, ha erről eufemizmusokba bocsátkozik. 

A kedvenc részeim talán azok voltak, ahogy Toby érzékelteti, hogyan reagál Fleishmanék bajára a környezet. A szerző kíméletlenül kritikus az emberekkel, jaj annak, aki a sorok közt magára ismer.

“- Próbálkoztatok már terápiával? – Vagy a főnöke, Donald Bartuck, akinek a második felesége a hepatológiai osztályon volt ápolónő: – Megcsaltad? – Vagy az Y táborvezetője, amikor Toby elmondta neki, hogy a gyerekei talán kicsit bizonytalanok lehetnek, mert a feleségével akkor mentek szét, amikor a tábor kezdődött: Eljártatok rendesen kettesben?
Ezek a kérdések valójában nem róla szóltak, nem bizony, hanem arról, hogy egyesek milyen jó megfigyelők, vagy mit nem vettek észre, hogy ki fogja legközelebb bejelenteni a válását, hogy a saját házasságukban szétválasztják-e őket előbb-utóbb a rejtett feszültségek áramlatai.”

A könyv egyébként nagyjából három részre osztható: megismerjük Fleishman-t, de kapunk egy jó nagy szeletet a mesélőnkből is, aki egy kiégett újságíró. Itt elég nehéz a „lírai ént” lehámozni a szerzőnkről, lustán higgyük csak azt, hogy Taffy Brodesser-Akner rengeteg sérelmemét, bánatát beleírta ebbe a szereplőbe. Oldalakon át olvashatunk a férfiak uralta világban elhelyezkedő nők munkaügyi helyzetéről; arról, milyen dilemmák elé állít egy alapvetően karrierista beállítottságú nőt az anyaság; milyen dolgozó feleségből dolgozó anyává, végül nem dolgozó anyává válni és milyen útközben elveszíteni azokat a cimboráidat, akikkel azt hittétek, örökké barátok lesztek. 

Közben komor, egyben mégis zseniális képek a házasságról:

– Csak azért mondod ezt, mert nem sikerült a házasságod – feleltem, miközben a túrós palacsintámat faltam. – Ha boldog lett volna, azt hinnéd, rendben van így.
– Te csak azért mondod ezt, mert a tiéd meg sikerült.
Mire én:
– Semmit nem tudsz a házasságomról.
– Annyit tudok, hogy még tart. És a fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok.

A könyv „nagy csavarjaként” a 400 oldalt végig duzzogó férj mellé becsatlakozik a feleség, aki hozza magával a saját szemszögét. 

“- Milyen csodálatos, hogy a férjed minden reggel behozza a gyerekeket az iskolába. – Azt miért nem mondja: – Milyen csodálatos, hogy Rachel mindig kifizeti azt a rohadt lakásrészletet? Milyen csodálatos, hogy a gyerekei napirendje bonyolultabb, mint az elnöké, és úgy fogják befejezni az általános iskolát, hogy fel vannak készítve három-négy diplomás állásra? Milyen csodálatos, hogy ilyen példát mutat a gyerekeinek? – A tanárok dolgozó mamának hívják, ami valahogy sértő, még ha igaz is. Talán mert annyira ritkaság ebben az iskolában. Talán mert ez a lábjegyzet a neve mellett, annak magyarázatára, hogy miért nem teljesít eléggé.”

Itt eredetileg rá kéne jönnünk, hogy minden éremnek két oldala van és ne higgyünk el mindent, ha csak az egyik oldalát hallottuk egy történetnek, de mivel az olvasóval 400 oldalon keresztül próbálták elhitetni, hogy Rachel egy hülye picsa, az én véleményem nem változott meg pusztán attól, hogy kicsikét megkapta a stafétát. (Ezen mondjuk a pszichológusom meg sem lepődne.) 

Van egy érdekes mondás, mely szerint három történet létezik: az enyém, a tiéd, és az igazság. A Fleishman bajban van esetében (bár látszólag mindkét felet meghallgattuk), ez utóbbi az olvasóra van bízva. 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu