Várni egy életen át | Szilasi László: Kései házasság

Várni egy életen át | Szilasi László: Kései házasság

Óriási kockázatot vállal az az író, aki “csak” egy életet akar elmesélni, sallang- és akciómentesen. Elég cselekményt szolgáltat az idő múlása, elég konfliktust, hogy a főszereplő egy férfi meg egy nő. Azt hittem, nagy kergetőzés lesz ez a szerelem, elkerülések, félreértések sorozata, de nem – Ilma úgy áll ennek a regénynek a közepén, mint egy erős gyökeret növesztett, vastag törzsű fa; bölcs és mozdulatlan. Várunk. Az idő meg évről évre halad: embert küldünk a Holdra; itthon is lesz banán, csernobili katasztrófa … ezekre a grandiózus eseményekre mindig csak egy-egy mondatot szán a szerző, mégis metronómként szolgáltatják nekünk a ritmust, görgetik alattunk előre a súlyosan fogyó éveket. 

“lma gyerekkorában úgy volt, hogy ha kivételesen banán érkezett a családba – az apját, családi kapcsolatai révén, néha beengedték a kommunisták dollárbolt jellegű elit üzletébe –, meg kellett osztozniuk a gyümölcsökön. Az egyik osztotta, a többiek választottak. A banán általában csúnya volt, zöld vagy túlérett. A darabolás igazságtalan. A választás zajos. És ő gyűlölte az egész rendszer mélyén megbúvó pedagógiát. A tábla tejcsokikat is osztották. Mindenki egy kis kockát kapott. Az eredmény némileg hasonlított az igazsághoz. A banán osztása nem. Elhatározta, hogy ha majd nagy lesz, minden banánt egyedül fog magába tömni. Magába tolja az egész Szerencsi csokit. Teljes zacskó Nyugi cukorkát fog fölfalni. Leönti egy egész üveg Pepsivel. Immár nagy volt, de soha nem csinált semmi ilyesmit. A szocialista pedagógia erős eszköz, most is győzött.”

“Ez egy mélyen magyar történet. Nem tudok mást kitalálni, mint ami itt van” – nyilatkozza Szilasi.
És tényleg – ahogy visszaköszön a szegedi Dóm, meg a klórszagú uszodák, kockás abroszú kisvendéglők klasszikus fogásai, a szűkös, szocreál “karrierépítési lehetőségek”, a vidék folyton elvágyódó, “mégis ott döglik meg” vagy visszatért sorsai… 

És egy Márquez-i szerelem, ami évtizedeken át vár a sorára.

“Biztos volt benne, hogy még mindig nagyon szereti. Sokaknak az volt a véleményük, hogy a szerelemben, a szerelem maradandóságában bízni ostobaság. Gyenge alap. Elmúlik. Másfél év, két év, és elmúlik a rajongás, elmúlik a testi szerelem. Ilma nem hitt ebben. Úgy gondolta, hogy ez a magyarázat csak a gyenge, kicsiny lelkű emberek önvigasztalása. Nálam elmúlt. Nehogy már baj legyen. Hiszen mindenki másnál is elmúlik, nem igaz? Ilma hitt abban, hogy a szerelem a halálig és azon túl is fenntartható.
Nem kételkedett benne, hogy a tartós együttélés őt is próbára tenné, egy idő után nyilván őt is idegesítené, ha az embere, teszem azt, marokra fogná a fogkrémes tubust, de ők, hála istennek, nem éltek tartósan együtt. Nem volt meg ez a veszélyes tartósság, de ő mégis arra várt. Hátha eljön. Az ő hatalmas szerelmük még azt is túlélné. Hirtelen úgy találta, hogy talán nem is a szerelem, hanem ez a gőg, ez a dölyf, ez a beképzeltség irányítja az ő ragaszkodását.”

Szilasi mondatai, mint a hazaérkezés,
közben a szerkezete és a megszólaltatott korosztály miatt mégis idegen nekem.

A tempót az diktálja, hogy 193 oldalnyi szöveg 60 (!) fejezetre lett szabdalva, ezek az egymásba fonódó, óriási történetet kiadó egypercesek néha úgy pattogtatják az olvasót, mintha labda volna. 
Így pattogtam, bukdácsoltam végig ezen a regényen- két hepe után mindig jött egy hupa, nagyon nem volt egyszerű, mégis rabul ejtett az író.

A kötet a Magvető gondozásban jelent meg.

Close Menu