Többgyermekes anyaként | Laurie Frankel: Mindig ez van

Többgyermekes anyaként | Laurie Frankel: Mindig ez van

A “Másmilyen Anyák napja” sorozat leginkább a hiányállapotokra koncentrál, mégis a sokgyerekes anyákkal indul. A Mindig ez van főszereplője, a legtöbbször éjszakai ügyeletben dolgozó doktornő, Rosie – sok más mellett – már a regény első lapjain megtanított valamire: (kettőnél) többgyerekesnek lenni társadalmi szempontból olyan, mint gyermektelennek, csak pepitában. Ugyanolyan tenyérbemászó, tapintatlan kérdések kísérik, no meg rengeteg ítélet és prekoncepció.

 „Az emberek folyton azt mondogatták Rosie-nak: >>Micsoda maga, katolikus?<<, habár a mondat végén fel sem vitték a hangjukat, mint amikor tényleg kérdeznek valamit. Vagy így szóltak hozzá viccelődést színlelve: >>Tudja, számtalan módja van annak, hogy az ilyesmit megelőzzük.<< Vagy azt mondták: >>Inkább maga, mint én<<, amire semmi szükség nem volt, hiszen nyilvánvalóan ez volt az igazság, vagy csak azt kérdezték tőle: >>Mind a magáé?<< Mind az övé volt. Tavaly a szülői értekezleten egy anyuka félrevonta Rosie-t, és azt tanácsolta neki, hogy az óvszereket ne rajzszögezze az ágy melletti üzenőfalra, bármilyen kényelmes tárolási módszernek tűnik, bevallja, ő ezt a leckét – biccentett egy elsős felé, aki a sarokban éppen valami kulimászt nyalogatott az ujjairól – már keservesen megtanulta. Rosie szemében a családalapítás ugyanolyan intim dolognak tűnt, mint a hozzá vezető szokásos kezdőrúgás, és ugyanolyan udvariatlanságnak tetszett annak ismerősökkel folytatott udvarias beszélgetés keretében történő megvitatása – a nyílt ítélkezésről nem is beszélve. Vele mégis ez történt, rendszerint hetente többször is. És ez történt most a buszmegállóban  is, miközben Roo-ra meg Benre várt.
– Csak tudnám, hogy csinálja – Heather. A szomszédja. Ez volt a másik, amit folyton mondogattak neki az emberek, bóknak álcázott kritikaként.”

Walsh-Adamsék márpedig heten vannak. 
Rosie varázslatos férjével, Penn-nel négy fiút nevel. A tudományokban igencsak jártas anyuka nevetségesen próbál mindent bevetni annak érdekében, hogy az ötödik gyermekük lány legyen. Útközben pedig hiba csúszik a gépezetbe –  mert bár ötödször is egy egészséges és gyönyörű fiúnak ad életet, a kis Claude igen korán a lányruhákat kezdi előnyben részesíteni és minden vágya, hogy igazi hölgy lehessen, vagy lánytudós. Vagy tündér. Szóval Claude helyett inkább Poppy.

És ezen a ponton azt hihetnénk, hogy az egész könyv központi kérdése a transzneműség, de bízhatunk benne, hogy 500 oldalban és egy 7 fős családban bőségesen akad még mondanivaló. Láthatjuk, hogyan zár össze egy család a mindennél jobban szeretett legkisebbért, hogyan védik meg a világtól a különc kis Claude-t anélkül, hogy kizárnák őt onnan. Milyen családi dinamikák alakulnak ki egy ilyen furcsa, ötgyermekes családban? Hogy lehet és maradhat mindenki önmaga – szülőktől a gyermekeken át?

 „– Ötéves.
– Az nem számít – vágta rá egyszerre a két legidősebb fia. Roo pedig nagy komolyan még hozzátette: – Az ötévesek szemetek. A bátyjaik meg a nővéreik is szemetek. A srácok a többi osztályból is szemetek.
– Csúfot fognak űzni belőle – fűzte hozzá Ben. – Itthon azt viselhet, amit akar, de így nem küldhetitek a világba. Ti ezt nem értitek.
– Ti vagytok a szülei – érvelt Roo. – A ti dolgotok megvédeni őt. Ha még ott lennénk, az egy dolog lenne, de így, hogy mi már felsősök vagyunk, magára maradt.”

Az első részben menthetetlenül megszeretjük ezt a szeleburdi óriáscsaládot; 
a második részben aggódva figyelhetjük, hogyan válik az évek előrehaladtával egyre égetőbb kérdéssé hogy az ötödik gyermek akkor most Claude vagy Poppy.

És mint mindig, a kamaszkor mindent felborít. 
Nem csak Poppy majdani hormonjai jelentik a kérdést. A többi Walsh-Adams-gyerek is elkezdi kikövetelni magának a figyelmet. Költözésüket követően nekik is be kell illeszkedniük egy új lakó-és iskolakörnyezetbe; meg kell találniuk önmagukat. Van, akire rátalál az első bonyolult szerelem – és eközben mindenkit nyom a nagy családi titok.a 

A gyereknevelés döntésekkel teli terepe egyébként is egy aknamezőre hasonlít leginkább, de a Claude/Poppy helyzet még forróbbá teszi a szülők lába alatt a talajt. A transznemű(ség jeleit mutató) gyermeket nevelő szülők komoly kérdések elé állítódnak, és viszonylag kevés lehetőségük van jól csinálni.

És a Mindig ez van azt is megmutatja, hogy nem csak a kategorikusan rossznak kikiáltott szülők tévednek és hibáznak. Walshék sem csinálnak mindent jól, de hát pont ez az egész könyv lényege, amit Penn fogalmaz meg egy este Rosie számára: a döntéseket a mostban hozod meg, és fogalmad sem lehet róla, milyen következményei lesznek a gyermeked számára a jövőben. 

Ez a két szülő pedig óriásit vét, mert úgy döntenek, hogy az új lakhelyükön tiszta lappal indulnak. De a titok ott forr a lezárt kuktában és robbanásra vár. 
Ugyan egy sor kalamajkát és traumát megspóroltak volna, ha az első pillanattól kezdve őszinték – és ezt az őszinteséget az összes gyermekük számára engedélyezik – valójában be kell látnunk, hogy maga a kalamajka és a trauma nem kiiktatható. Ha egy másik úton indultak volna el, másfajta megpróbáltatásokkal kell szembenézniük nekik és az öt gyereknek is.

„Maguk kezdetektől annyira mindenestül elfogadták ezt a gyermeket. Claude-t elfogadták Claude-ként. Calude-ot elfogadták Poppyként. Gondoskodtak róla, hogy ez a gyermek tökéletesen, szőröstül-bőröstül, megkérdőjelezhetetlenól, kényelmesen nőneműnek érezze magát. Megfosztották őt a homokosságától.
– Azt akarja mondani, hogy túlságosan szeretők és megértők voltunk?
– Igen.
– Igen?
– Igen.
– A gyermeknevelés a hosszú játékok leghosszabbika.
Azt szeretnénk, ha jövő héten, jövőre és az elkövetkezendő években is boldog lenne. Ezt az utat nem könnyű felismerni, de azt még nehezebb megállapítani, hogy hová vezet. Természetesen azt szeretnénk, ha boldog és nyugodt élete lenne, csak azt nem tudjuk, hogy ezt miképpen lehet a leginkább megvalósítani.”

Rengeteg a kérdés, és ezeket a kérdéseket a regény fel is teszi, de elég helyesen nem válaszol rájuk, vagyis úgy ér majd véget, hogy mi egyetlen választ sem kapunk, csak útjára engedjük az addigra már 10 éves forma Claude-t/Poppy-t és bízunk benne, hogy a körülményekhez képest normális, boldog életet élhet majd. 

Az írónő szemére vethető a regény hossza – hogy miért nem lehetett 500 oldal helyett valahol 370-nél megállni. Az első két résznél még azt éreztem, nem lehet elég hosszú ez a könyv, annyi időt szeretnék ezzel a családdal tölteni, de a harmadik részben szétszórt konfliktusokat a Laurie Frankel a negyedik részben szerette volna egy csapásra megoldani, és… a csapás tényleg jó szó arra, ami ott történik az olvasóval. 

Rosie ugyanis kap egy munkalehetőséget Thaiföldön, amit azzal a feltétellel fogad el, ha Poppyt is magával viheti. Olcsó húzásnak éreztem elrángatni őket a Buddhizmus földjére, ahol az épületekben nem két, hanem három mosdó áll a látogatók rendelkezésére – egy a nőknek, egy a férfiaknak, és egy azoknak, akik nem tudják eldönteni, vagy másképp döntöttek. És furcsa volt, hogy bár az azt megelőző oldalakon vallásról nagyjából egy árva szó sem esett, Poppy-t azzal vígasztalták a thaiföldi lakosok, hogy minden rosszat csak ebben az életében kell viselnie, az előző lehet, hogy király volt és a következőre is lehetnek jó reményei.

Nem tagadom, haragudtam, csalódott voltam és kifosztottnak éreztem magam.
De ahogy a lányok hazatérnek Thaiföldről és újra egyesül a család, rájövök, mit szerettem ebben a regényben letehetetlenül több száz oldalon át. Szóval ezt a 90 oldalas elhajlást kénytelen voltam megbocsátani, és az előttem álló olvasóknak is szívből ajánlom, hogy minden apró (és nagyobbacska) hibája ellenére adjanak egy esélyt Walsh-Adamséknek. 

A szerző kötődése

Laurie Frankel a szerzői utószóban elárulja, hogy ő maga is egy kisfiút fogadott örökbe, most mégis egy kislánya van. Ennek ellenére igyekszik velünk elhitetni, hogy a mű nem róluk szól, hogy a regényének csak egyetlen csipetnyi összetevője a valóság.

Ezután viszont könnyű megérteni, hogyan sikerült neki olyan regényt írnia, ami se nem szenzációhajhász, se nem megbotránkoztató – ugyanakkor a másik végletbe sem esik, és nem próbálja velünk kétségbeesetten elhitetni, hogy nincs itt semmi látnivaló. Muszáj megértenünk, hogy ez a könyv nem egy szoknyás kisfiúról szól, hanem arról, hogy a szeretet mindent legyőz. És kész. 

A kötet a GABO Kiadó gondozásban jelent meg. Webáruházukban 15% kedvezménnyel vásárolható meg – akár ide kattintva. 

Close Menu