Álmodik a nyomor | Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Álmodik a nyomor | Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Egyre ritkább manapság, ebben az ingergazdag világban, hogy egy könyv, csak úgy csendesen, mindenféle marketing, előzetes híresztelés nélkül jelzi számunkra, hogy dolgunk van vele; amiről tudjuk, közünk van hozzájuk. Ilyen könyv volt számomra A visszaadott lány.
Még csak a fülszöveg felét olvastam el, de már a kosaramban volt a kicsike.

“Egy kislány egy bőrönddel meg egy táskára való cipővel becsenget egy lakásba. Amikor kinyílik az ajtó, húga, Adriana áll előtte kócosan, és résnyire szűkült szemmel fürkészi – még sosem találkoztak. Így kezdődik ez a magával ragadó, szívbe markoló történet: egy kiskamasszal, aki egyik napról a másikra elveszít mindent – a kényelmes otthont, a legjobb barátnőit, a szülők feltétel nélküli szeretetét. Pontosabban azokét, akiket egészen addig a szüleinek hitt.”

Donatella Di Pietrantonio egyetlen mondat erejéig sem kímélt; úgy adta ránk ennek a kislánynak az érzéseit, félelmeit, élményeit, mint egy kabátot – együtt mozogtunk, együtt néztünk, együtt éltünk át mindent. Együtt éreztük a visszataszító szagokat (amit én két embernek tudok megbocsátani az irodalomban, és most már Di Pietrantonio-nak is).

Tapinthatóvá varázsolja a szegénységet, egyszerűen mindent a bőrünkön érzünk, még ha zavarban ácsorgó kívülállóként kell is bámulnunk a világot, amelyet Pietrantonio elénk tár. Nem tudjuk, mit keresünk ott, nem tartozunk oda, de ott kell lennünk – pont, mint a Visszaadott lánynak.

„Meglepett az izgatottsága. A mohó tekintet, amellyel a bankjegyeket bámulta. Én nem ismertem az éhséget, úgy éltem a kiéhezettek között, mint egy idegen. Az előző életemből hozott kiváltságok mássá tettek, elszigeteltek a család többi tagjától. Én voltam a visszaadott lány. Más nyelven beszéltem, és már azt sem tudtam, kihez tartozom. Irigyeltem a falusi osztálytársnőimet, sőt, még Adrianát is, mert ők biztosan tudták, ki az anyjuk.”

És volt még egy jelenség, amit a húgyszaggal és örökös éhséggel, simliskedésekkel, hazugságokkal bélelt szegénységen túl tökéletesen, zseniálisan vissza tudott adni a szerző: a bonyolult családi viszonyok eltéphetetlen kötelékét ott, ahol igazából borzasztóan hiányzik maga a kötődés. Lélegzetelállító volt, hogy ebben a borzalmas családban mindenkinek megvolt a szerepe, és mindenki ragaszkodott is ehhez a szerephez, egészen ilyen bonyolult mélységekig:

„– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát.”

Ha megkérdezik, mi az a leheletvékony határ, ami egy jó történetet a szórakoztató regény szintjére nyom, a másikat meg a szépirodalom szintjére emeli, nem tudnék pontosan válaszolni, de ezt a regényt lóbálnám a kérdező orra előtt. Olvasd el, gyere rá!
És talán ebben lekörözhetetlen a szerző – olvastat és gondolkodtat; egyetlen érzést, élményt, tanulságot, történést nem rág meg helyettünk, annyit kapunk belőle, amennyit ki tudunk merni. Ő semmit nem fog elárulni, amire nem jövünk rá magunktól. És ha minden idegszálunkkal figyelünk ezekre a mondatokra, akkor rengeteg apró követ hozhatunk fel magunkkal a mélyből a felszínre. 

      A Visszaadott lány nem egyszerű olvasmány;
nem nyomasztóan, lehangolóan szomorú, de brutálisan valóságos. Ez a brutális valóság pedig kevesünké, így igazán fejbekólintó belegondolni, hány család sajátja ez a fajta lelki – és egzisztenciális nyomor.

Egy briliáns olasz regénnyel persze semmire sem menne a legtöbb magyar olvasó – ezért szükségünk van egy kiváló fordítóra. Olvasás közben számtalanszor voltam hálás Todero Annának, hogy ezt a nagy munkát elvégezte, azt az érzést keltve bennem, hogy nem maradtam le az eredeti műről, hogy Pietrantonio hangja pontosan ilyen lehet olaszul, mint ahogy nekem volt szerencsém magyarul olvasni. 
A munkafolyamatról, már a cím által okozott nehézségről maga a fordító mesél ebben a különleges ajánlóban – szeretettel ajánlom ezt az írást. Ahogy természetesen a könyvet is – ha ez a regény nem kap irodalmi Nobel-t, én igazán nem tudom, akkor mégis mire találták ki ezt a díjat. 

A kötet a Park Kiadó gondozásában jelent meg, gyönyörű kivitelben. 

Close Menu