Irodalmi lépegető | Márton László: Árnyas főutca

Irodalmi lépegető | Márton László: Árnyas főutca

Már épp Mészöly Miklós Filmje következett volna az agendámban, de gondoltam, ahhoz fel kell kötnöm a gatyámat, ezért kivételesen előre olvastam el a műről szóló részeket Szolláth Dávid monográfiájában.

Szolláth egy ponton elkezdi alaposan összehasonlítani a Film sajátos elbeszélőjét ’Árnyas főutca’ mesélőjével. E fejezet pedig úgy felkeltette az érdeklődésemet, hogy még a Film elé betuszakoltam Márton László 1999-es regényét – és teljesen levett a lábamról, ami a lapokról visszaköszönt.
Sosem találkoztam még hasonlóval sem. (Persze, találkoztam volna, ha korábban olvasom a Film-et, és az, aki ezt megtette már, nem fog visszahőkölni a látottaktól.)

A kötet felütése egy doboz kiborított fénykép, melyekhez lehetséges életutakat, történeteket gyártunk: 

„Ez a történet egy fényképgyűjteményt idéz fel. A szerző eredeti célkitűzése az volt, hogy a képzelet munkája révén életre keltse a fényképeken látható arcokat, egyszersmind az elbeszélői önkény jóvoltából e képzeletbeli közös élet fordulatait is létrehozza. A fényképgyűjtemény jelenleg nem férhető hozzá: megsemmisült vagy lappang. Így a szerző saját képzelete szülötteit az olvasó képzeletére bízza.”

Márton László parádés rendező(t játszik), szó szerint nyílt színen táncoltatja a szereplőit, mintha egy regény megelevenedésének nyilvános főpróbáját nézhetnénk, a következő mutatványok tömkelegével:

 „Ebben a csendben fog mindjárt elhangzani egy igen fontos párbeszéd, amely történeteink egyikének igazolja értelmét és meghatározza irányát. Ezért úgy döntöttünk, ha már amúgy is megszakítottuk a folyamatos előadásmódot, hogy a most következő három vagy négy mondatot kiemelt formában írjuk ide, mindenekelőtt pedig elhallgattatjuk Ullmann Ferit, sőt ki is küldjük őt a csűrből. Megkérjük tehát idősebb Ullmann-nét, a nagymamát: legyen szíves kihajolni a konyhaablakon és torka szakadtából sivítani, hogy Feri! Feri!!! Hol bujkálsz már megint?”

Világéletemben lelkesen imádtam a történetből kiszóló mesélőket, esetünkben azonban Márton szinte bent sincs: ott ül mellettünk és együtt rakosgatjuk egymásra a fényképeket – míg a szerző szórakoztat, bizalmaskodik, könyökével oldalba bököd minket, az olvasókat. 
Ez az egész játék egyszerre hallatlanul szórakoztató és döbbenetesen letaglózó. 

„Márton regénye nem diszkreditálja az anekdotát, hanem csak variálja, változatokat mond el, ám ezek az elbeszélői óvintézkedések ellenére hozzák magukkal a tanulságokat. Egy történet, amelyben a zsidó kislánynak elveszik a társai a füzeteit és a sárba szórják, nem lesz kevésbé >>szomorú<< vagy >>felháborító<< attól, hogy az elbeszélő a történet előtt és után is jelzi a saját jelenlétét, afféle elidegenítő effektusként, nehogy belefeledkezzünk a szentimentális jelenetbe.” – írja Szolláth Dávid.

 Olyan parádés ez a rendezés, olyan humora van pusztán a nyelvnek, a stílusnak, hogy útközben szinte teljesen elfelejtjük kínosan érezni magunkat amiatt, hogy a történelem egyik legnagyobb szégyenéről olvashatunk 140 fantasztikus oldalon át.
 „Hogy azonban Krebs Hermann se járjon rosszul, tulajdonítsunk neki egy fontos munkát. Tételezzük fel róla, hogy történetünk idején A megváltás csillaga című könyvet, Franz Rosenzweig főművét fordítja magyar nyelvre, és éppen annál a fejezetnél tart, amelyben az ember történeti meghatározottságának viszonyrendszere, egy alulra mutató egyenlő oldalú háromszög, oly módon van összeillesztve az ember spirituális meghatározottságának viszonyrendszerével egy felülre mutató egyenlő oldalú háromszöggel, hogy az illeszkedésből hatágú csillag jön létre. Mire azonban az ágak jelentésének magyarázatát is lefordíthatná és megírhatná a magyar olvasó számára nélkülözhetetlen jegyzeteket, addigra a megváltás csillaga kanárisárga színben, szigorúan előírt méretben és kötelező érvénnyel rávarródik a műfordító felsőruházatára, és a fordítás kéziratának nyoma vész.”

Azokat is megértem, akik belefáradnak a szűnni nem akaró humorcunamiként zúduló mondatokba. Az az érzésem, hogy a szerzőnek igen nehéz lehetett pontot tennie ennek az ide-odahömpölygő szövegfolyamnak a végére (?), Márton László a 149. oldalon mégis megteszi – a lezárás pedig minden lesz, csak bosszantóan vicces nem. 

 

A kötetet a Kalligram Kiadó adta ki újra 2015-ben.

Close Menu