Nem akarom elhinni, hogy egy 9-13 éves korosztálynak írt és illusztrált könyvecske kb. megmenti az életem! 🙂
Pont erre a hihetetlenül kedves és maximálisan megértő hangra volt szükségem.
Ugyanis ha nem vagy maximalista, elképzelhetetlen és felfoghatatlan számodra, mi zajlik le bennünk odabent. Hogy mennyire dühítő, mikor nevetve tanácsolnak olyan magától értetődő dolgokat, amiket zsigerileg képtelen vagy megtenni, elfogadni.
“Sokaknak nem okoz problémát, hogy nem tökéletesek. Azt mondják: >>Sebaj, majd legközelebb megpróbálom jobban csinálni.<< De a maximalistáknak nehezen megy ez a „sebaj”-dolog. Ők úgy gondolják, hogy ha hibáznak, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben velük. Attól félnek, hogy emiatt mások nem fogják őket szeretni vagy elfogadni. Ezért félnek még a gondolattól is, hogy nem elég tökéletesek. Hiszen mindannyian arra vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak minket.
Thomas S. Greenspon rengeteg hétköznapi, világosan szemléltető történeten keresztül érteti meg a gyerekekkel (és a magam fajta érzékeny felnőttekkel) a maximalizmusból fakadó szokásaikat és érzéseiket;
beszél arról, honnan ered a maximalizmus,
és arról, mennyire sok múlik a szülőkön. És nem, egyáltalán nem egy “mindenről anyád tehet” attitűdöt képvisel, velük is nagyon kedves és elnéző, hangsúlyozza, hogy a szülők is csak emberek, ők is hozzák valahonnan az énképüket, amik befolyásolják a cselekedeteiket, dolgokhoz és a gyermekük dolgaihoz való hozzáállásukat. Arra buzdít, hogy ezekről beszéljünk a szüleinkkel, és ehhez minden segítséget meg is ad.
“Senkit sem lehet hibáztatni a maximalizmusod miatt, sem téged, sem a szüleidet.
Az énképed nem azonos azzal, aki TE VAGY – az énképed csupán az a mód, ahogy megtanultad magad látni.”
Hogy vannak-e a könyvben ismétlések?
Nos igen, akadnak. De amíg egy gyerekeknek írt könyvben kiemelten szerepel az a mondat, hogy “Ha úgy érzed, hogy otthon fizikai bántalmazás érhet, beszélj egy felnőttel, akiben megbízol. Ez lehet egy családtag, tanár, tanácsadó, edző vagy családi barát. Ez a személy segíthet kitalálni, hogy mit tegyél. Ha azonnali segítségre van szükséged, hívd a 112-es segélyhívót!” – az sem érdekel, ha többször elismétlik!
A szerző hangsúlyozza, hogy a maximalizmus nem érzelmi zavar, de kísérhetik érzelmi zavarok – mint a depresszió vagy szorongásos zavar. Érthetően elmagyarázza, miről ismerhetőek fel és arra bátorít, merjünk segítséget kérni, ha a leírt tünetek együttesében magunkra ismertünk. Mert ahogy mondja: “a legtöbb érzelmi zavar kezelhető – de ahhoz fel kell ismerni őket.”
De ugyanolyan világosan tesz különbséget a szomorúság, harag, reménytelenség érzései és a depresszió között, mint ahogyan a maximalizmus és a jó eredményre való törekvés között.
“Mindenki, aki jól akar csinálni valamit, sok időt és energiát fordít a kívánt eredmény elérésére. Ez még nem maximalizmus. Csupán annyit jelent, hogy a legjobbat akarod kihozni magadból. Maximalizmus az, amikor _tökéletesen_ akarsz csinálni valamit – nemcsak magadhoz képest a legjobban. És talán még emlékszel, hogy a maximalizmussal együtt jár az a félelem és aggodalom, hogy valami nem lesz tökéletes.”
Az, hogy ezek közt a fogalmak és érzéshalmazok között már kisgyerekkorban különbséget tudjon tenni valaki szintén nagyon fontosnak tűnik a mai címkézős világunkban.
A depresszión és szorongáson túl az étkezési zavaroknak is szentel egy fél fejezetet a szerző, hiszen a maximalizmus az evési szokásokban, a külsőnk (hamis) megítélésében is megmutatkozhat, ami kamaszoknál különösen veszélyes terep.
Az utolsó, “Hogyan segíthetnek a szakemberek?” fejezet részletesen leírja, mire számíthatunk, mikor szakemberhez fordulunk, miben tudnak segíteni, és megválaszol néhány “gyakori kérdést”, például azt is, mit tehet a gyermek, ha a család anyagilag nem engedheti meg magának, hogy pszichológushoz járjon.
A könyv a “Megjegyzés a felnőttekhez” résszel zárul, ami nemcsak összefoglalja a kötet legfontosabb tudnivalóit, hanem – ahogy címéből is sejthetjük – kifejezetten a szülőknek, pedagógusoknak nyújt segítséget maximalizmus-gyanús vagy maximalista gyermekükön: önreflexióra, empátiára bír és felhívja a figyelmet azokra a nevelési, kommunikációs hibákra, amik -akár észrevétlenül elkövetve – maradandó károkat okozhatnak.
Az illusztrációk, a szemnek kellemes tördelés és betűméret mind segítik a fiatal olvasókat.
(Én 2 óra alatt faltam fel, egyszerűen letehetetlen!) A gyerekek szuper kérdések mentén, naplóírással és könnyű, elgondolkodtató feladatok elvégzésével mélyíthetik el a könyvből megszerzett tudásukat.
Mindig azt gondoltam, hogy az önismereti, párkapcsolati könyvek korunk óriási ajándékai, amikkel illene élnünk. De ha egy segítő könyv gyermekeknek szól, a saját nyelvükön, úgy, hogy abból szülők és pedagógusok is tanulhatnak, és ezen keresztül megváltozhat egy gyermek önképe, önbecsülése, sőt, a mindennapjai és az a felnőtt, akivé majd lesz, akkor azt mondom: az ilyen olvasmány egyenesen kötelező!
“Miközben olvasod a könyvet, és elvégzed a feladatokat, előfordulhat, hogy úgy érzed, a maximalizmus olyan, mintha lenne egy betegséged, amitől meg kell szabadulnod, és ha sikerül, akkor tökéletes leszel. De a maximalizmus terhének enyhítése nem arról szól, hogy megszabadulj valami rossztól. Hanem arról, hogy kevésbé szigorúan ítéld meg magad, és elfogadd magad úgy, ahogy vagy. Időbe telik, amíg ezt megtanulod, de ha kitartasz, a maximalizmusod enyhülni kezd, és egyre kevésbé jelent majd problémát az életedben.”
Kísérjük el gyermekeinket ezen az úton – akár ennek a briliáns könyvnek a segítségével!
(A 7szoba Facebook oldalán most meg is nyerhetsz egy példányt!)
