Őszinte vallomás a függőségeimről | Adam Alter: Ellenállhatatlan

Őszinte vallomás a függőségeimről | Adam Alter: Ellenállhatatlan

Már előre féltem ettől.

Nem attól, hogy leszoktatom magam a közösségi médiáról,mert arra minden porcikámmal vágytam – olyannyira, hogy hosszas mérlegelés után még az imádott munkámról is lemondtam.

Kvázi új életet kezdek az ügy érdekében. Azaz hogy visszaszerzem a régit.

De hogy jövök majd ahhoz, hogy netes felületen írok erről, aztán a blogbejegyzést megosztom Facebookon és Instagramon? Mégis mekkora hipokratának tartanak majd az emberek?

Egészen addig foglalkoztatott ez a gondolat, míg egy hétvégi elvonuláson – én Badacsonytomajon, a telefonom Budapesten – olvasni nem kezdtem Adam Alter Ellenállhatatlan című könyvét, mely egy 2010-es történettel indít, ahol Steve Jobs bemutatja az ipadet, mint minden idők legkényelmesebb, legfantasztikusabb készülékét. “Úgy vélte, mindenkinek kell hogy legyen egy ipadje. De a saját gyermekeinek nem engedte meg, hogy használják.”

 

“Úgy tűnik tehát, hogy a techtermékek előállítói a kábítószer kereskedelem alapszabályát követik: soha ne lődd azt az anyagot, amit árulsz.”

Becsekkolás

“2004-ben a Facebook jó móka volt, 2016-ban már függőséget okoz.”

 

Az első okostelefonommal úgy csekkoltam be helyekről, mintha pontokat gyűjtenék értük. (Egyébként volt is egy ilyen alkalmazás.) Nem fotóztam le a kávémat, ezt a szokást sosem értettem, de boldogan és ártatlanul osztottam meg az ismerőseimmel, hogy hol vagyok, kivel, és mit csinálunk.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor egy Frei caféban ültem egy nagyon jó barátommal, elővettem a mobilom lövésre készen, aztán a fiú furcsán rám nézett, és teljesen higgadtan közölte, hogy ő örülne, ha nem tudná minden ismerőse, hogy itt van éppen. Pedig nem volt titkos ügynök, és nem is szégyellte, hogy az akkor 10 éves ismeretségünket egy kávé mellett ünnepeljük. A szelíd, világos józansága engem is kijózanított. Attól fogva évről évre kevesebbet csekkoltam be, mára néhány ünnepélyes kivételtől eltekintve nem használom ezt a funkciót – pedig finoman szólva nem vagyok egy otthonülő figura.

 És azt sem felejtem el, mikor egy randin ülve először láttam kívülről egy párt, akik a pincér távoztával először a tányérjaikat, majd készségesen egymást fotózták le. És igen, láttam már előtte tiniket sajtburgerről lőni snapet a Mekiben, de még ők sem hatottak annyira nevetségesnek, mint az a pár. Döbbenten bámultam őket, és még zavarban sem kellett lennem emiatt – ők biztosan nem láttak, hiszen egymásra sem figyeltek. Ekkor döntöttem el, hogy többé gourmet éttermekben sem fotózom le az ételem, hanem…csak megeszem, minden falatot kiélvezve.

 

Ez a két inger annyira erős volt, hogy nem is kellett treníroznom magam a leszokásra, egyszerűen eldőlt, hogy így lesz.
Posztolás előtt már zsigeri a gondolat: az okostelefon és közösségi média előtt felhívtam volna 10 embert, hogy elmondjam nekik, hol vagyok? A készített képeket megmutattam vagy albumba rendeztem volna?
Ez a 
kérdés különösen fontos akkor, ha az ember nem magáért, hanem kiskorúakért felel, de ebbe a gigantikus témába most bele se megyek.

 

Kicsekkolás

Most pedig eldöntöttem, hogy egy könyv akkor is elolvasódik, ha nem osztom meg a nagyérdeművel, hogy belekezdtem, éppen olvasom, vagy befejeztem. (De mindig szólni fogok, ha írtam valamiről. 🙂 )

Részemről nem is a tartalomgyártás volt tehát a social media legfélelmetesebb bugyra, hanem a fogyasztás. És az emberek hajlamosak aranyba önteni a függőséget, ha az valami értelmiségi dologban materializálódik. De az online vásárlási függőségem akkor is az, ha koncertjegyekre költöm a fizetésem irreális százalékát; ha az utolsó filléren még bekerül az online kosárba egy színházjegy. És persze a sarkallatos pont: a könyvek.

Ha olvasod ezt a bejegyzést, valószínűleg követed a többi posztomat is – ezekből pedig következtethetek arra, hogy olvasó vagy. Talán büszkén használod magadra a menő kifejezést: megszállott olvasó. Talán ismered az érzést, mikor több könyvet veszel, mint amennyit belátható időn belül el tudsz olvasni. Ha az éjjeli szekrényeden tornyosuló kupacra nézel, elfog a lelkiismeret-furdalás. Én akkor éreztem, hogy nagy a baj, mikor egy kihívás hatására utánaszámoltam, ha minden nap (!) elolvasnék egy könyvet a saját polcomról, több mint 2 évbe telne, mire végeznék a könyvtáram olvasatlan példányaival. (A felismerés után még 1 évig halmoztam a könyveket, nagyban növelve ezzel a teljesítéshez szükséges számot, és vele együtt a szorongást.)

És ezt bizony a végtelen ingerek számlájára írom.

Visszasírom azt az időszakot, mikor besétáltam egy könyvtárba (nem könyvesboltba!) és akár másfél órát is eltöltöttem odabent, címeken felejtve a szemem, fülszövegek és lapozgatás útján eldöntve, mi lesz a következő (nyolc) olvasmányom a hónapban (vagy a héten). Hát ezt szeretném visszaszerezni. Ezt, valamint a szabad akaratomat és az egyéniségemet azzal, hogy azt olvasom, amire én magam őszintén kíváncsi vagyok valamiért, de nem azért, mert százaknál látom az adott könyvet pár héten vagy hónapon át.

Ez nem riogatás!

Nem kell egyik végletből a másikba esni, és az okostelefont postagalambra cserélni.
A közösségi média klassz hely, főleg, ha értékes embereket és kezdeményezéseket követsz, amik nem rongálják a mentális egészséged és rángatják rugón az énképed; nem határozzák meg a viselkedésed. 


A függőség – még ha olvasásról, könyvvásárlásról, misszióba hajló munkáról, jó cél közvetítéséről van is szó – nem játék, nem menő, és nem lehet egy élet meghatározó, mindent maga mögé utasító eleme.

Fogyaszthatunk és megoszthatunk, de megfontoltan és mértékkel. Mert minden jó dolog kétélű fegyverré változik, ha túlzásba visszük.

Hozzatok önálló döntéseket,
hallassátok a saját hangotokat!
Szerezzétek vissza életetek legszebb pillanatait a telefontól,
és idegen lájkolók helyett osszátok meg őket azokkal, akik igazán fontosak számotokra – a való életben!

Oké, de beszélnél végre a könyvről?

Ó, persze! Adam Alter Ellenállhatatlan című könyvének akár “Letehetetlen” is lehetett volna a címe, így nem csak a lerakhatatlan telefonra, de a könyv minőségére is utalt volna. Elképesztően érdekesen ír a telefonfüggőség gyökeréről: a különböző viselkedési függőségekről.

„A függőséget okozó viselkedési formák elterjedését követi nyomon, megvizsgálja, honnan erednek, kik alakítják ezeket, milyen pszichológiai trükkök teszik őket olyan ellenállhatatlanná, továbbá azt, hogy hogyan minimalizálhatjuk a veszélyes viselkedési függőségeket, illetve hogyan állítható ugyanez a tudás hasznos célok szolgálatába.”

Hiszek abban, hogy egy problémát úgy lehet leghatékonyabban megoldani, ha megkeressük a kiindulási pontot, és hiszek abban is, hogy azzal szemben tudjuk magunkat felvértezni, amit alaposan ismerünk.

Annak is érdemes fejest ugrani ebbe a lebilincselő olvasmányba, aki nem tapasztalja magán a közösségi média vagy telefon függőséget, hiszen szinte biztos, hogy van legalább egy ember a közvetlen közelében, akit érinthet a probléma, és akit ezáltal sokkal jobban megérthet, vagy akár segítségére is lehet. Kezdetnek mondjuk nyomja az illető kezébe ezt a könyvet! 
Egyébként nemcsak a technológiai -és viselkedési függőségekről, hanem az addikcióról általánosságban is sokat esik szó. Alter ír például Freud kokainfüggőségéről, vagy épp arról az időszakról, mikor a vietnami háború után Nixon elnöknek többezer heroinfüggő katonával kellett szembenéznie. De számomra észvesztően érdekes volt az a számtalan kutatás is, amit a szerző részletesen bemutat, kezdve a
Parkinson-kórosok dopamin termelésétől az alvási szokásainkon át a munkahelyi ímélek olvasásáig.

Komoly részt szentel az egészségtelen mennyiségű és minőségű célkitűzéseinknek is, ami szintén rengeteg érdekességet tartogat, például ír arról, hogyan kergethet minket őrületbe az okoskarkötőnk. 

Ez a könyv repül a kedvenc HVG Könyveim mellé – egy újabb kötet a Kiadótól, amivel halálra idegelem a környezetem az elkövetkezendő időszakban, mert azt érzem, egyszerűen mindenkinek muszáj elolvasnia.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu