Akinek nem megy, az tanítja? | Alice Miller és Martin Miller tragédiája

Akinek nem megy, az tanítja? | Alice Miller és Martin Miller tragédiája

Mi történik, ha egy köztiszteletben álló gyermekkor-kutató terapeutáról kiderül, rá is igaz a mondás: “Akinek nem megy, az tanítja?” Márpedig Martin Miller “A tehetséges gyermek igazi drámája” című könyve alapján Alice Millernek nagyon nem ment. Menjünk utána együtt az okoknak – én pedig elárulom, képes leszek-e folytatni az Alice Miller-életmű olvasását. 

Koktélcseresznye a hab tetején, hogy ezt az őrült kettősséget színre vitte a Láthatáron csoport. A brutális színdarabot is ajánlom. 

ALICE MILLER: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása

Alice Miller A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvében nem teketóriázik. Nincs szelíden hangoló előszó – azonnal a dolgok kellős közepébe vágunk.

Ó, és ne tévesszen meg minket a kötet mérete! Az első oldal után kiderül, hogy ha 100-200 oldallal hosszabb lenne, azt valószínűleg nem tudnánk elviselni. 

Alice Miller munkássága bizonyíték arra, hogy nem csak az örökbefogadni vágyókat kéne kötelezni arra, hogy vegyenek leckéket a “szülőségből”, hanem mindenkit, akinek gyermeke lesz. 
Ugyanakkor szomorú példa arra is, hogy gyakran az sem elég, ha (kiválóan) ismerjük az elméletet. 

Ma, amikor hajlamosak vagyunk olyan könnyelműen használni a “nárcisztikus” szót, mint egykori nagytestvérét, a depressziót (becenevén: depi);
és ma, amikor az öröklött sorsunk kutatása – hála Istennek – divatban van, szinte elengedhetetlennek tartom, hogy tegyünk egy próbát ennek a szakmai óriásnak a több évvel ezelőtt született, rendkívül eredeti művével!

“A gyászolás képessége, azaz a „boldog” gyermekkor illúziójának feladása és az egész, sérülések miatti szenvedéstömeg érző tudomásulvétele visszaadja a depressziós ember életteliségét és kreativitását, s a nagyzoló lény kiszabadulhat sziszifuszi feladatának kötelékéből és az attól való függéstől. Ha valaki egy hosszú folyamat során képes átélni, hogy gyermekként nem önmagáért, hanem teljesítményeiért, eredményeiért és jó tulajdonságaiért szerették, s hogy gyermekkorát e miatt az állítólagos „szeretet” miatt áldozta fel, ez nagy belső megrázkódtatást okoz, ám egy napon majd arra vágyik, hogy abbahagyja ezt az udvarlást. Felfedi magában az igényt, hogy igazi énje szerint éljen, s ne kelljen szeretetet vásárolnia, olyan „szeretetet”, melyben lényegileg semmit nem kapott, hiszen annak a hamis énnek szólt, melyet éppen most készül feladni.”

 

MARTIN MILLER: A tehetséges gyermek igazi drámája – Alice Miller tragédiája

Teljesen felvillanyozott, mikor megtudtam, hogy Alice Miller fiának is született egy könyve: A tehetséges gyermek igazi drámája – Alice Miller tragédiája címen. 

 

Nagyon féltem, hogy többé nem fogok tudni jó szívvel Alice Miller-könyvet olvasni, de Martin Millernek – aki egyébként maga is pszichoterapeuta és coach lett – egyáltalán nem célja romba dönteni anyja életművét; egyszerűen csak ok-okozati összefüggéseket keres anyja élettörténete és aközött, vajon miért nem ment neki az, amit tanított. 
Ezért olyan történetek nyomába ered, melyeket sosem, még felnőttként sem osztottak meg vele; olyan titkokat kutat fel, melyekről maximum ködös gyerekkori emlékképe lehet.

Egy Erich Leiser nevű újságíró, filmkészítőnek köszönheti élete egyik legnagyobb felismerését, miszerint a holokauszt túlélők “a hallgatás fala” mögé bújnak, és gyermekeik ebben a bizonytalan elhallgatásban nőnek fel, majd a hallgatás okozta távolság sebeit viszik tovább.

Izgalmas, hogy Alice Miller az olvasóinak sem mesél. (Persze felmerülhet a kérdés, hogy ez elvárás-e szakmai művek esetén.) Fia azt írja, Alice idős korában bevallotta neki, egész életében rettegett attól, hogy lebukhat, hogy elnyúl érte egy korszak, amiről sosem fogta fel, hogy már véget ért.

A hamis szelf – vagyis valódi önmagunk helyett egy pajzsként felvett szerep – kialakítása gyakran az ún. parentifikáció velejárója. Parentifikáció* az, amikor valamilyen oknál fogva a szülő átmenetileg vagy hosszú távon kiesik a szülői szerepéből, és nem tudja ellátni feladatait, ezért a gyermek szülői szerep ellátására kényszerül, vagyis parentifikálódik.

Nem is védekezési, inkább túlélési mechanizmusnak nevezném. És túlélési eszköztárra talán sehol sem volt nagyobb szükség, mint a második világháború idején.

 

Alice Miller – született Alicija Englard – 1941-ben változtatta meg nevét Rostovskára. Így tudott megmenekülni a varsói gettóból. Egyebek közt tökéletes lengyeltudásának köszönhette, hogy később anyját és lánytestvérét is meg tudta menteni, akikhez sokkal inkább a bűn-és kötelességtudat kötötte, semmint a szeretet. 

Alice Miller nemcsak névváltoztatásra kényszerült, hanem felvett egy olyan identitást, amelyből haláláig sem tudott kikeveredni. 
“Martin Miller saját és családja történetén keresztül szemlélteti azt, hogy mit tesz egy pusztító kor az emberekkel. Leírja, milyen romboló erők jöhetnek létre a túlélőkben, ha traumájuk feldolgozatlan marad, hogyan elevenedhet meg a pusztító dinamika a későbbi életúton és adódhat át a leszármazottaknak, megterhelve az ő életüket is. A feldolgozáshoz és a feloldáshoz hosszú, küzdelmes út vezet – a szerző szakemberként és magánemberként egyaránt átadja erről a tapasztalatait.”

 
“A mi viszonyunkat tekintve az életem legboldogabb szakasza, amikor anyám a három legfontosabb könyvét írta. A mai napig ezekből táplálkozom, sőt megkockáztatom, hogy ezekben a jó években tettem szert a pszichoterápiás alapjaimra is.
A húszas éveim végén, a harmincas éveim elején jártam akkor, nyolc éve tanítottam iskolában, a saját lábamon álltam és már nem voltam gyerek, de még nem voltam rivális. Anyám empatikus hallgatóságra lelt bennem, akinek füle hallatára ízlelgethette a saját gondolatait, akinek értő tekintete alatt dolgozhatott az elméletein. Talán a maga módján így mondta, hogy „bocsáss meg!” – ugyanis amit a szülőknek a gyerekük felett gyakorolt pusztító hatalmáról leírt, az az én elveszett gyermekkorom tetemes részét is jellemezte.”
 
A Láthatáron csoport képe Hagyaték című előadásukról

Hagyaték – a színdarab

A Láthatáron Csoportot is megihlette ez a hátborzongató kettősség, így elkészült a Hagyaték című darab. 

Gyulay Eszter dramaturg és Tárnoki Márk rendező munkáját Feuer Yvette és Rába Roland eleveníti meg a színpadon. 

A Hold21 HPS KultSzalonban megtekinthető.

Aki tudja magáról, hogy nem bírja a fizikai erőszakkal párusoló kontrollálatlan dühmegnyilvánulásokat,  az kétszer is gondolja meg, hogy felkészült-e erre a – valószínűleg – katartikus darabra!

Vidd el anyádat is! 
(Vagy inkább ne.)

 

A következő alkalmakra
(02.28., 02.29., 03.19., 03.20.)
ITT válthatóak jegyek.  

Reviczky Zsolt fotóján Feuer Yvette és Rába Roland

*Ide kattintva egy szuper cikket olvashattok a parentifikációról!

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu