Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy október végén már karácsonyi ajándékokon gondolkodom, a férfiak pedig komoly fejtörést tudnak okozni. Ezt a könyvet jó szívvel ajánlom olyanoknak, akik szeretnek a kamera túlsó oldalán állni. Szerkezete miatt pedig nem csak könyvmolyoknak, irodalomkedvelőknek lehet jó ajándék – apránként fogyasztva, pár hónap alatt végére érve egy kevésbé rutinos olvasó számára is értékes olvasmány lehet. Nem csak gondolkodnivalót, beszédtémát is nyújt.
Tökéletesen teljesíti az irodalom örök küldetését: tanít és gyönyörködtet.
Általában száraz adat, ha megosztjuk, hol és mikor született egy író. De amikor a fülszövegen azt látjuk, “Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen, 1984 Budapesten, néhány éve pedig részben Jáván, Yogyakartában él.“ akkor nagyjából tudjuk is, hogy mire készüljünk.
Olvasás közben végtelen kíváncsiságot éreztem: ki ez a férfi, mit tud még?
Ki ez a férfi, és vajon mennyire gyökértelen az az ember, aki – valami zsigeri parancsszóra – az egész életét a megörökítésnek szenteli, kiválasztva két megtartó erőt, és szétválaszthatatlanul él nekik minden nap: fényképez és ír.
Ez a könyv – gyönyörű borítójával és szimpatikus terjedelmével – vonzott magához, de hamar rá kellett éreznem, hogy szinte teljesen alkalmatlan arra, hogy felfalja az ember: zsong tőle a fej, megfekszi a gyomrot.
Az eltűnt idő nyoma ugyanis naplójegyzetekből, cetlis feljegyzésekből áll össze. Sok év(tized)nyi gondolat a fotózásról, fényképekről, egy kötetbe gyűjtve. Összesen 100 írás – van, hogy 2 oldalon át, van, hogy egyetlen rövid mondatban vagy cirkalmas bekezdésben.
Nem mindig értettem a kötet létjogosultságát, miszerint húszévnyi jegyzetet összegereblyézünk. Sokszor volt nehéz, kontextus nélküli, már-már követhetetlen. De ez a vissza-visszatérős olvasás mégis mindig nagyon szép volt, és ott voltak azok a mondatok, amik miatt az egészre azt kell mondanom, megérte. Mint például ez itt, a kedvencem, amit már könyv nélkül is le tudnék írni, annyira bele ragadt a szívembe:
“Az, hogy hallhatom Babitsot a saját versét mondani, vagy Bartókot zongorázni, sokkal közelebb visz hozzájuk, mint bármely róluk készült fotógráfia. Mégis sokkal többször nézem meg egy-egy képen a tekintetüket, mint ahányszor archív felvételről meghallgatom őket. A süketeken igyekszünk nem nevetni, de igazán együttérezni a vakokkal tudunk.”
Nyekkentem nagyokat olyan mondatoknál, mint: “…de a két nagy térítő vallás aligha tudott volna ekkora utat bejárni, ha nem bűntudatra épít. Önmagában Krisztus tanai aligha lettek volna hatékonyabbak Buddha tanainál. Igaz, mindenki jobban is járt volna.” De hát el kell fogadnom, ha valaki másképp gondolkodik, másban hisz, mint én.
Persze, mint mindig, számomra most is a szerelmes férfi volt a legfontosabb, de bőven több van ebben, mindenki azt a Bartis-szeletet veheti magához, ami a legközelebb áll hozzá.
“Nagyváradon véletlenül kiszaladt a számon egy mondat, hogy megbolondulnék, ha egyetlen hátsó udvart vagy arcot vagy virágcsokrot kéne fényképezzem egész életemben, ha egy úgynevezett alkotói koncepció ketrecében találnám magam.
Amire valaki megjegyezte, hogy de hiszen ugyanazt a nőt fényképeztem majdnem két évtizedig.
És bele is bolondultunk, vágtam rá, még mielőtt belegondolhattam volna, hogy mit beszélek.
A közönség pedig hálásán nevetett.”
Ez az évtizedeken át tartó szerelem csak néhány írásban jelenik meg, több szó esik a titokzatos és titkolózó anyáról, furcsa családi históriákról; exponálásról, negatívokról, kidobásra váró, mégis megtartott fotókról – az elrontott fotók értékéről; kiállításokról és híres művészek gondolatairól; történelmi fontosságú képekről; zavarba ejtő etikai kérdésekről.
Ma, amikor bárki lehet “fotós’, ez a könyv ráébreszt arra, mit is jelent igazán a “megörökíteni” szó.
Hogy a végén nem az számít majd, hány képet lőttünk a mutatós kávénkról vagy ebédünkről, vagy hány koncertet néztünk végig a mobilunk kijelzőjén, ahelyett, hogy jelen lettünk volna; hanem az, hogy van-e egy-egy megsárgult képünk azokról, akik fontosak nekünk, és van-e az életünkben valami kiolthatatlan szenvedély.