Pest utcái közt bolyongva, a hetedik kerület gasztro-rengetegében megbújik egy csodavilág. Ez a Könyvbár&Restaurant. 

A név csak sejteti, mire számíthatunk odabent: itt ugyanis nemcsak a polcokon vesznek körbe minket könyvek; kedvenc olvasmányaink a tányérunkon landolnak!

Fine dining – igen vagy nem

A Könyvbár volt az első fine dining élményem.  (Azóta is utolérhetetlen.)
Ismerem a magyaros ellenérveket: ha jó, miért nem sok? Ha nem sok, miért rohadt drága?

Fanyalgóknak: addig fogsz azzal viccelni, hogy “nálunk az ilyet otthon elmosogatják”, míg nem tapasztaltad meg azt az élményt, mikor ízekkel laksz jól és telítődsz el. Óva intek minden kétkedőt, hogy “beebédeljen”, mielőtt ellátogat ide! Az évek során még egyszer sem sikerült három fogáson végig rágnom magam*, és nem a kisétkűségemről vagyok híres. 
(*mostanáig)

Louisa May Alcott: Kisasszonyok 

Az étteremben helyet foglalva több lehetőségünk van:

– választunk a csodálatos, kizárólag idényzöldségekkel dolgozó, évszakhoz igazított á la carte étlapról

– választunk az aktuális könyv menüsorából

– Végig esszük az adott könyv teljes menüsorát

Életemben először az utolsó verziót választottuk, és bár alig tudtunk utána hazagurulni, nem bántam meg. 
Aki ebben a hónapban látogat el az étterembe, a Kisasszonyok menüsorral találkozik, ami – mint kivétel nélkül mindig – zseniális lett:

Egy könyvben tálalják az előételt;
Amy pácolt „citromjának” zöld kérge ínycsiklandó kacsamáj mousse-t rejt. (Azt hiszem, ezzel fogok álmodni…)
A korcsolyázás során beszakadt jeget égnek meredező parmezánforgács idézi a tányérunkon;
Laurie piknikjén piknikkosár terem az asztalon – szarvaskolbász, házi kovászos kenyér és további finomságok kíséretében.
Desszertünk a karácsonyt idézi egy sütőtökös, pekándiós ízorgiában. (Percekig gondolkodtam, hogy megtörjem-e a gyönyörű kompozíciót.)

A menüsoromhoz gondosan válogatott borpárosítások is érkeztek. Remek itókákkal találkozhattam így – nem csak a falatok tökéletes kísérői voltak, némelyiknek biztosan önmagában is utána járok ezután. 

 Mindig ünnepi lakoma

Megengedhetem magamnak, hogy minden héten vagy hónapban itt vacsorázzak? 
Természetesen nem. Ami nem is baj, mert talán pont ezért alakult úgy, hogy itt enni nekem mindig ünnep. 
Azt kiválasztani, akivel megoszthatom ezt az ünnepet pedig mindig különös izgalom. Nem kell más, csak hogy az adott könyvet (és a hasunkat) egyformán szeressük, és legyen a naptárunkban hely akkor, mikor asztal is akad. 
Egyetlen szabályom van: akármilyen csábító is az étlap, csak olyan könyvet ehetek meg, amit már olvastam.

Minél népszerűbb a könyv, annál nehezebb vacsoraasztalt foglalni. (Hogy vettem-e már ki szabadságot pusztán azért, hogy Harry Pottert ebédelhessek a húgommal? Csak az ügyvédem jelenlétében nyilatkozom!)

Egy kép sem adja vissza azt, ami odabent vár. 
Ettem már csavarhúzó alakú desszertet, mikor Ovét mentünk megenni; hozták ki hatalmas ajándékdoboz alatt a karácsonyi lakománkat; és igen, képesek voltak dementorrá változtatni egy előételt.

A kiszolgálás belépéstől távozásig kifogástalan. 
Imádom, ahogy a felszolgálók minden fogásról elmesélik, hol tartunk épp a történetben, nagyjából miért látjuk azt a tányérunkon, amit. 
És akkor még nem beszéltem az aprócska meglepetésekről – amikről itt most nem rántanám le a leplet. 🙂 

Egy biztos: ha valaki élményekre hizlalja a malacperselyt, érdemes erre a páratlan csodára egyszer az életben félrerakni.
Mert legalább egyszer az életben mindenki megérdemli azt az (íz)élményt, ami odabent várja.