Gasztrorgazmusok | Bíró Zsófia: A boldog hentes felesége

Gasztrorgazmusok | Bíró Zsófia: A boldog hentes felesége

Nem hiszem, hogy Bíró Zsófia bennfenteseknek írta volna A boldog hentes feleségét, mégis így sikerült. Mer’ azér’ ennek az olvasmánynak a teljes megértéséhez nem árt, ha van bennünk legalább fogyasztói szintű gasztrobuzgalom és némi tirpákvér. 

Inzulinrezisztenseknek és vegántörekvőknek pedig egyenesen ellenjavallott.

Nekem ebben annyi de annyi volt az ismerős – a cirkalmasan hömpölygő, hajszál híján nem túl írt mondatokban is családtagra ismertem; meg persze a kis magyar valóságos disznóvágásokban, meg az etetéssel szeretésben, és a szó szerinti ízőrületben is.

És én otthon voltam, és gyerek voltam, 
és arra gondoltam, hogy ami számomra most még ennyire zsigerien érthető, abból az én (elbudaisodott) gyermekem egy árva kukkot nem fog érteni és érezni, ami valahol szomorú, valahol meg az egész annyira gáz is egyben, hogy talán jobb is, ha vélünk hal. 

„Mert, ha nem tudnák, a disznók hajnalban, amikor a gyilkosaik hótipróban és bakancsban osonva azt ordítják egymásnak, hogy „halkan!”, megérzik, hogy értük jönnek, hogy ez a harc lesz a végső, és eszük ágában sincs előbújni az ólból, hiába csalogatják őket akár lekváros kenyérrel is. Márpedig háromszázötven kiló hazai pályán lényegesen nagyobb előnnyel indul az életéért vívott harcba, mint néhány kétrét görnyedt, imbolygó részeg, három számmal nagyobb gumicsizmában.”

De a szerző nem csak a disznótor esszenciáját adja át ilyen tökéletes érzékletességgel.
A kacsáról például olyan szerelemmel ír, hogy az ember a zsíros tepsi fölé álmodja magát – mindkét kezében egy-egy karéj kenyérrel.

És van még itt isler-vallomás is, hogy csak néhányat említsek a kedvenc részeim közül:

„Az isler nem szép – bár nem is feltűnően csúnya –, nem hivalkodó, szerényen megbújik a kellemkedő mousse-ok és a kacér kandírozott gyümölcsök között, mint akinek nem sürgős. Állhatatosan és öntudatosan várakozik, mint a nagybányai aranykincs. Rá nem raknak tejszínhabot. Misztikus sütemény, álruhás Mátyás király, aki azonban sosem fedi föl magát, hiszen az igazság anélkül is győzedelmeskedik; csokoládéköpönyege mögé rejti a mandulalisztet és a ribizlilekvárt a többi titokkal együtt. Nem látjuk, de ott van az orrunk előtt. Akrácsak az összes többi éber álom és lélektani lottóötös, amire szüntelenül ácsingózunk, ez a barátságos misztérium is itt van velünk, akár kedd reggelenként is.
Az isler az én hitvallásom.”


Megtévesztő a könyv rövidsége (mindössze 178 oldal), de nem szabad habzsolni, inkább araszoljunk benne. Érdemes két fejezet közt meg-megállni szusszanni egyet, mert nagyon sűrű a szöveg. Sőt, megkockáztatom, hogy erre a fajta humorra is maximum 2-3 fejezet erejéig vevő az ember, szóval osszuk be az élvezeteket, de ki ne hagyjuk! 

“Az én csillagom a zsírban hisz. Meg van róla győződve, hogy a világban azért van annyi baj és boldogtalanság, mert az emberek megvonják maguktól az éltető zsírt, még a tejben meg a tejfölben sem tűrik meg, és sovány, zsírtalan húsokkal kínozzák magukat, amik ha akarnának se tudnának finomak lenni, hiszen miben oldódjanak az aromák meg az ízhordozó szabad gyökök, ha egyszer egy szikra zsír sincs bennük? Ezért aztán mi minden nap húst eszünk. Kivéve vasárnap, akkor zsírt.”

A fejezetek közt nem túl masszív a kötőanyag, ami regénnyé fűzi ezeket a leírásokat – talán csak a mindenkori tanulság közös bennük.
Tudniillik, hogy minden boldog hentes mögött áll egy (boldogtalan) feleség. 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu