Mikor megláttam a könyv beharangozóját és a témát, amivel foglalkozik – nevelőszülőség – és hogy a szerző többszörösen érintett – mert maga is nevelőszülő, illetve szociális szakember, gyermekvédelmi bizottság vezetője – szívből reméltem, hogy ez a könyv riportkönyv lesz, és alaposan letörtem, mikor megtudtam, hogy regényt kell várnom.
Ekkor, bár szinte a megjelenése napján megvettem, azt is eltökéltem magamban, hogy tuti, rosszul lesz megírva. (Tudom, én, meg az első kötetes szerzőinkbe vetett bizalom…!) Ezt a szkeptikus hozzáállást Stájn Emma 2 és fél oldal után mintegy kikérte magának “majd ő jól megmutatja nekem” – és jól megmutatta. Gyönyörűen gördülő, éppen élvezhetően kacifántos mondatok hömpölygő sorain át kaptam egy történetet, ami tudtam, hogy meg fog ölni, de megállíthatatlanul olvastam volna, mind a 160 oldalt egyetlen benntartott levegővel.
Mire rájöttem, hogy én ebbe bele fogok dögleni már nem igazán volt visszaút.
Ahogy a plázában magukat földhöz verő gyerekekről fölénnyel állítjuk, milyen remekül megoldanánk a helyzetet, ha a mi gyerekünk csinálná ezt (aki ugye egyébként sem vetemedne ilyesmire sosem!), úgy itt is felmerül bennem néha, hogy mit csinálnék másképp. Miközben érzem, hogy a könyvben vázolt helyzeteket valószínűleg képtelenség jól kezelni.
Borzasztóan sajnálom a befogadó családot, aki erőn felül próbál meg mindent megtenni Luluért; de persze azért az elfuserált lélekért szakad meg igazán a szívem, akinek a nulladik kilométerkőtől nem volt esélye a normális életre és lelkivilágra. És ha arra gondolok, hányan vannak a világban a sorstársai, akkor legszívesebben ordítva kilőném magam az űrbe.
Ennél egyszerűen nincs kegyetlenebb életmód: házról házra járni, garanciális papírral a nyakunkban – ha nem váltunk be, bármikor cserélhetőek vagyunk.
“A kezdetektől hibát hibára halmoztunk, és a probléma legegyszerűbb megoldása jelen állás szerint az lenne, ha búcsút intenénk egymásnak, és minden visszatérne a régi kerékvágásba. Vagy visszaváltjuk Szöszit és jöhet helyette valaki más, aki jobban beválik. Minden porcikánkkal azt kívánjuk, hogy tűnjön el az életünkből, de nyomtalanul. Megtenni azonban mégsem tudjuk.”
Valahol félúton ráadásul bejön egy szál – és bárcsak egy regény lenne, nem az élet! – ami már nem (csupán) a nevelőszülőségről és a nevelt gyermekről szól, hanem Eszterről, a középsőről, akit megrázó trauma ér az iskolában. Különös családjuk dinamikájában ez a történet kihagyhatatlanul fontos (még akkor is, ha nagyjából kibírhatatlan végigolvasni).
“Lulu érzi ezt az újfajta feszültséget is, de leginkább a lányom iránti érzelmek irritálják. Frusztrálja, dühíti, hogy Eszternek nem kell harcolnia a figyelemért. És másnak sem, de ez az ő számára – akinek az életben maradásért napi szinten meg kellett küzdenie – felfoghatatlan. Igyekszem korrekt lenni, de képtelen vagyok elviselni az otthonomban az erőszakot, Luisa pedig többnyire ezt az utat ismeri; a szeretet, a bizalom és a tolerancia ismeretlen, bizonytalan dolgok számára, amikre egyáltalán nem nyitott.”
A fejezetek elejére válogatott Presser-idézetek úgy kellettek, mint fuldoklónak a levegő – nekem ezek a sorok olyanok voltak, mintha olvasás közben két borzalom között Mamához bújhattam volna. Tudom, talán kevésbé kéne beleengednem magam az olvasmányaimba, mindenkinek szívből gratulálok, aki erre ilyenkor képes. Engem mindenesetre ízekre szedett és kisemmizett ez a kötet.
A szerző célja az volt, hogy levakarja az esetleges mázat erről a küldetésről, illetve hogy eloszlassa a ködöt a nevelőszülőségben felmerülő problémákról. Információval szeretne szolgálni, segítséget nyújtani azoknak, akik hozzá hasonlóan semmibe sem tudtak kapaszkodni ebben a helyzetben, de az őszintesége, nyíltsága – feltételezem, alkatomból fakadóan – nálam alaposan mellélő; a szülővé válás minden formájától elveszi a kedvem egy időre.
“A nevelőszülőket toborzó szirupos műblogoktól és a szálkamentesre filézett propagandafilmecskéktől felfordul a gyomrom; >>nemes hivatás nevelőszülőnek lenni. Megélni, benne létezni pedig kimondhatatlan élmény.<< El kell ismernem, ebben igazad van, ez tényleg kimondhatatlan; köpni-nyelni nem tudok, mióta eme földöntúli élmény részese vagyok, fortyogok magamban. Az esettanulmányokban a problémák professzionális ismertetése és közlése többnyire a következőképpen hangzik: >>sokat küzdöttünk vele azokban az években<<, >>kemény időszakon vagyunk túl<<, >>…a csavargások okait és a probléma megoldását illetően nem lettek okosabbak, de bíztak benne,: elég okosak már.<<, Több száz ilyen és ehhez hasonló mélyreható és részletgazdag oldal elolvasása után sajnos én nem lettem sokkal okosabb.”
Stájn Emma tolla mindenesetre frenetikus – ha nem is erre fizettem be, hagyom, hogy biztos kézzel vezessen át a felsorolt szörnyűségeken, megpróbáltatásokon, az élet nem túl napos oldalán. Éppen ezért szívből remélem, hogy nem csak ezt akarta elmesélni, hogy lakik még benne száz másik történet és én azokat is olvashatom majd, mert borzasztó kár lenne ilyen tehetséggel itt megállni. És remélem azt is, hogy a következő könyvében nem 160 oldalba lesz belezsúfolva az undorító, szemét világunk összes kegyetlensége.
“Nem tudom, hogyan magyarázzam el egy 2,5 évesnek, hogy „lehet”, hogy „egyszer majd” visszakerülhet az igazi anyukájához. Hogy én csak azért vagyok, hogy őt gondozzam, de neki az iránt kell nyitottnak lennie, aki havonta egyszer eltölt vele két órát. Hogy ne kötődjön hozzám és ne érezze jól magát velem, mert azzal megbánt és megalázó helyzetbe hoz másokat. Hogy ne tekintse otthonunkat az ő otthonának, mert a cél, hogy a lehető leghamarabb elkerüljön innen. Mert ez a bizonytalanság, a remény életben tartása a „talán”, „egyszer”, „valamikor” és „ha” iránt: ez neki mind jó, ahhoz neki joga van! Mert a vér kötelez, és mert ez a törvény.”
Egyszer már volt a kezemben letehetetlenül borzalmas könyv, melynek a tanulsága ugyanaz volt, mint amit ennek a könyvnek az elejére nyomtattak: “Van, amikor már a szeretet sem elég.”
Vagy ahogy a szerző Popper Pétert idézi a lapok közt: “A Jóisten sem ért el csak szeretettel semmit.”
Talán azért nem halt még ki az emberiség, mert minden alkalommal elhisszük, hogy de, nálunk elég lesz. Egyszerűen muszáj, hogy elég legyen.
És még valami, bár ez csak a köszönetnyilvánításban “hangzik el”, de amit az elmúlt hónapokban nem győzünk száz formában ismételgetni, pedig a napnál is világosabbnak kellene lennie, hogy a család az család. Köszönöm a Libri Saját szoba sorozatának, hogy ezt egy újabb rendhagyó példán keresztül mutatta meg nekünk. Felvértezve várom a sorozat következő kötetét – mesteri kezdés volt!
A kötet a Libri Kiadó gondozásában jelent meg, ide kattintva tudjátok beszerezni.
Aki azonnal fogyasztaná, e-bookban is megrendelheti ide kattintva.
Ebben a rendhagyó villáminterjúban pedig maga a szerző kérdezi Féder Márta borítótervezőt, hogyan készült könyve zseniális borítója, szeretettel ajánlom elolvasásra ezt is.
