A legideálisabb karanténregény | David Nicholls – Mi

A legideálisabb karanténregény | David Nicholls – Mi

 

Aki rótta már az utcákat mozi után az élet értelmén gondolkozva, vagy ordított magzatpózba kuporodva a kanapén
az Egy nap című csodálatos film hatására, annak bizonyára nem kell bemutatnom 

David Nicholls-t.

Én nagyon bírom a fickót, de évek óta nem kerültem a közelébe. Egészen mostanáig, a Mi megjelenéséig. Egy árva percig nem volt kérdés, hogy akarom-e a könyvet. 

 

Nagy utazás

A Mi történetét Douglas, a magát semmitmondónak leíró ötvenes tudós meséli el, akit a regény kezdetén egy hajnalon azzal ébreszt a gyönyörű felesége, hogy szeretné őt elhagyni, mert halálra rémiszti a gondolat, hogy főiskolás korba lépő fiuk kirepülte után kettesben maradnak.

Úgy ugrálunk a sztoriban, mint ha valaki egy hatalmas doboznyi diát vetítene elénk – sorba rendezés nélkül. Hol Connie és Douglas megismerkedésének kockái peregnek, hol a különbségeik miatt egyre kevesebb kilátással rendelkező házasságuk mozzanatait látjuk. De vannak utazós diák is, hiszen ez adja a regény keretét: a kiscsalád ugyanis annak ellenére, hogy érzik, itt a vég, még megjárják – a Douglas reményei szerint nem utolsó – európai körutazásukat.

Míg Amszterdam, Párizs, Velence, Firenze és Barcelona művészeti csodáiban gyönyörködünk, részesei lehetünk annak a (keserves) belső útnak is, melyet mesélőnk kénytelen bejárni. Mindeközben folyamatosan jelen van Nicholls utánozhatatlan a humora – mint egy savanyú nyalókába rejtett édes rágógumi, mindig váratlanul tört rám a kacagás.

„Más emberek szeretkezési szokásai olyanok, mint más emberek nyaralása: örülsz, hogy jól érezték magukat, de te nem voltál ott, és a fotókat sem igazán akarod látni.” 

ŐK

Az egész történetben azt volt számomra a legdöbbenetesebb végig követni, hogy mégis mi tart össze évtizedeken át két ennyire elementárisan különböző embert, akiknek talán összejönni sem kellett volna. Egy ponton túl már nem is tudtam, minek drukkolok: annak, hogy a párosunk együtt maradjon, vagy annak, hogy Douglas rájöjjön, hogy nem biztos, hogy Connie a boldogsága kulcsa. (Sőt.)

„A legtöbben úgy lépnek be egy kapcsolatba, hogy hozzák magukkal az aktájukat, amikben ott vannak a nagy belebolondulások, a flörtök, a világrengető l’amour-ok, az első szerelmek és a szexuális kalandok. Az én csíkos, A/4-es lapomhoz képest Connie egy egész iratszekrénnyel rendelkezett, de semmi kedvem nem volt átlapozni az arcokat. Végül is ott volt velem, nem igaz?”

Voltak részek, ahol Douglas akár óriási Sfejnek is tűnhetett volna, apaként például tényleg kínosan béna, de folyton az járt a fejemben:

 “Ha az alapján ítélsz meg egy halat, hogy tud-e fára mászni, egész életében hülyének fogja hinni magát.”

 Én pedig egyre nagyobb szeretettel drukkoltam neki, bízva abban, hogy az alkotó tudja, melyik lenne a legboldogabb befejezés számára. 

Az utolsó pillanatig kérdés volt bennem, hogy David Nicholls elég bátor lesz-e ahhoz, hogy ne happy enddel zárjon, én pedig természetesen az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy ezúttal lesz szíves nem összetörni a szívem.

Ez egy tökéletes  karanténregény.
Segít emlékeket felidézni, ha olyan állomásra repít, ahol mi is jártunk már, és álmodozni, ha oda, ahol még nem. 

 

A fordítás

Mint az Európa Kiadó által gondozott könyvek nagy többségénél, itt sem szabad szó nélkül elmenni a fordítás, esetünkben Neset Adrienn munkája mellett.

Jó fordítás az, amelynél az ember egyszer sem érzi azt a furcsa jelenséget, mintha egy topshop reklám alámondásos műsorát nézné, ahol egyszerre szól az angol és a magyar szöveg. Itt remek, gördülékeny írást kapunk, ami stílusában tökéletesen illeszkedik ahhoz, ahogy az eredeti regényt elképzelem. 
Köszönöm az élményt!

 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu