Jacky Durand “Apám receptjei” című regényének főhőse egy francia vendéglő tulajdonosának és szakácsának fia. Életét átszövi az ételek iránti szenvedély. Ahogyan az én családomét is.
Közös ételélmények végtelen sorát elevenítette fel számomra ez a könyv. Olvasás közben szinte végig párhuzamosan voltam két helyen, és örökké hálás leszek az együtt töltött időért. Két bejegyzés is született erről a könyvről: az egyikben igyekeztem magam a regényhez tartani, Repeta című írásomban pedig az ételről és a családomról mesélek kicsit.
gyerekkor
„A mama minden vasárnap megkért, hogy szerezz be végre egy nagy tálcát, de te nem és nem, konokul ragaszkodtál a paellasütőhöz. >>Ez a mi piknikünk<< – nevetgéltél, és a vaslapon szolgáltad fel az osztrigát, a narancssalátát, a még ki nem hűlt kalácsot. (…) Magam előtt látom a >>vasárnapi pikniket<<. A mama törökülésben ül az ágyon, és két osztriga közt iszik egy kis korty pezsgőt. Te nem vetted le a kötényedet, öledben tartod a kávésbögrét, és a derekadat megtámasztod a párnával. (…) Megpróbálom felidézni a közös életünket, de csak a vasárnapi kalácsig pereg a belső film, ahogy közösen gyúrjuk a tésztát, és te boldogan mosolyogsz, ahogy az ágyra teszed a paellasütőt, és szervírozod a mamának az osztrigát és a pezsgőt.”
(részlet a könyvből)
Nekem egyetlen boldog emlékem van a szüleimről – mikor hétvégén, a leglehetetlenebb, általában hajnali időpontokban közéjük másztam, és drámai sóhajjal jeleztem, hogy „én már megébredtem”. Ilyenkor rengeteget bohóckodtunk. Az álom határán mindig kedvesek voltunk egymással. Végül a konyha maradt az egyetlen hely, ahol ha haragudtunk is, mindig meg tudtunk bocsátani.
kamaszkor
Már hetek óta porból készült sajtszószos tésztán tengődtem, mikor belém hasított a gondolat: vagy ezen meg smack levesen fogok megdögleni, vagy megtanulok főzni.
Apuig terjesztettem a kérdést, aki erre megtanította a tökéletes pörköltalapot. Mondván: ha ezt tudom, félig már meg vagyok mentve, minden más ráér, és egyébként is kevésbé fontos. És valóban. Gombapörkölt, rizses hús, csirkepaprikás, pincepörkölt – mind egy tőről fakad, és ezek mind el is készültek életem 15. nyarán. Pont jókor. Azon a télen már én készítettem a karácsonyi menüt, és később, kamaszkorunkban a barátaimmal még sokszor kellett gondoskodnunk magunkról.
most | szeretve etetünk
Mára gigantikus méretű családom lett – fogadott anyával és testvérekkel, vér szerinti és férjtől kapott kincsekkel. Népes patchwork családunkban akármerre nézek, szinte kivétel nélkül mindenki remekül főz. Talán miattuk volt olyan hihetetlenül könnyű mindenkit szeretni Durrand regényében. Minden mondatban ott voltak a szeretteim és a közös emlékek végtelen sora:
A kor, ahol a „BLW-baba” ismeretlen fogalom volt, és Papa szerint a hozzátáplálás második állomása nem az almapüré, hanem a spagettitésztaként felszippantott pacal.
Hatalmas befőttes üvegben megbúvó ecetes halak, akikhez mindig kiadós vacsora után osontunk be a spájzba, és mondhatni desszert gyanánt ettük őket – közvetlenül azután, hogy mindegyiküket gondosan elneveztük.
Papa halászleve, ami miatt örökké lelkiismeret-furdalásom lesz, ha étteremben rendelem; ugyanakkor szól bennem az atyai intelem is: amelyik étlapon van hal, arról a halat is kell választani.
Édesmamám (a pék lánya) pogácsatésztája, melynek receptjét évtizedek óta mindenki betűről betűre, grammról grammra követi – mégsem lesz ugyanolyan sosem. (Ahogy a slambuc is csak a mi fűzfánk alatt, bográcsban főzve isteni – panelban, fazékban nem az igazi.)
Anyáim hamisíthatatlan főztjei, ahol nemcsak a szeretet, adni akarás és az ízvilág a közös, hanem az is, hogy képtelenek átadni a módszert és a mennyiségeket. “Érzéssel”, mondják, ha kérdezünk, mi pedig csak reménykedni merünk benne, hogy a varázslat vér útján öröklődik.
Bár a kórházi lét nem ismeretlen számunkra, de a kórházi koszt igen, mert az anyai szív nem bírta volna el, ha a fakó tálcán szervírozott, fantáziátlan fogásokat kell magunkba gyűrnünk betegségeink idején. (Aki csempészett már sushit a gyerekosztályra és nutellás tekercset a balesetire, az tudja, mi az etetve szeretés.)
Este tízkor, félálomban olajba dobott mirelit dínók.
A minden rosszat helyettesítő, maradék tésztából összedobott sajtos-tejfölös tészta.
A vadas, amit nem is szeretek – de Mamánál két pofára gyűröm. Ugyanitt: az általam gyűlölt hagyma és Bence imádott hagymalevesének érthetetlen esete. (A halálos ágyamon ezt kanalazzátok belém!)
Kari mama almáspitéje.
Vili mama (örökké válogatós unokájának kifejlesztett) bravúrja: a petrezselyem nélküli petrezselymes krumpli.
Apu utolérhetetlen sült krumplija. A világ legdrágább tűzhelyein készítheti a világ legkülönlegesebb fogásait, számomra akkor is mindig a sült krumplija marad az alfa és az omega.
Edit anya kozák sapkája, ami miatt néhány éve újra megtűröm a karácsonyt. No meg a közös karácsonyi reggeliért, ami ezerszer menőbb, mint a karácsonyi vacsora.
Anyósom alázatos, de dicséretet remélő lapos körbepillantásai.
Csak “néhány” étel, ami nekem egyenlő a szeretettel.
Együtt az asztalhoz ülni kivétel nélkül mindig egy apropó nélküli ünnep.
Persze, mi, így mindnyájan sosem fogunk egy asztanál ülni, de a konyhámban mégis mind ott vagytok velem – minden felröppenő lisztfelhőben, tétova vagy magabiztos kézmozdulatomban, a szívemben.