Hiszem, hogy Irvin D. Yalom pszichiátert keveseknek kell bemutatni. 
13 magyarra fordított művén keresztül hozza közelebb az emberekhez a pszichoterápiát. Évtizedek tapasztalatából merít – van, hogy tovább gondol valós eseményeket, van, hogy egyetlen páciens szikra egy egész regényhez. 
Végtelenül érdekes témák, jó humorú, nagy tudású, jó tollú ember – és mégis… Az évek múlásával, az elolvasott könyvei növekvő száma mellett sem jövök rá, mi az, ami minden alkalommal hiányzik nekem belőle. 

Legelső prózai műve a Minden nappal közelebb – Egy kétszer elmesélt terápia érdekes felütésnek tűnik: adva van egy fiatal, önbizalomhiányos, előző orvosai szerint skizoid személyiségzavarral rendelkező nő, Ginny, akit Yalom úgy fogad praxisába, hogy pénz helyett írásokat kér tőle: üléseik személyes reflexióit.  Ezeket Yalom doktor is megírja, és bizonyos időközönként kicserélik őket.

Azt hihetnénk, hogy ez egy nagyon izgalmas helyzet, és hogy ránk, olvasókra is nagy kaland vár, ám ezek az írások viszonylag hamar letörik a kezdeti lelkesedést. Ha ugyanis nincs kapcsolódásunk Ginny-hez (és adja az ég, hogy kevesünknek legyen!) rém unalmassá válik a szöveg. Szívesen átugrottam, felgyorsítottam volna részeket, de Yalom-nál sosem lehet tudni, hol találunk aranyrögöket, minden mondatának meg akartam adni az esélyt.

„Másodszor azt próbáltam megvizsgálni, mi a jelentősége annak, hogy Ginny jó közérzete elillant, amikor nem tudtam fogadni. Mondtam neki, hogy egy kisgyerek képe jelenik meg előttem, aki fura ugrásokat mutat be a trambulinon, és közben végig az anyját szólítgatja: „nézd, nézd”, aztán mikor egy fél óra múlva hirtelen rájön, hogy az anyja nem is figyel rá, ez megfosztja őt a produkció örömétől.”

És amikor azt mondom, csigalassan haladtam vele, azt úgy kell érteni, hogy március óta veszem rá magam alkalomról alkalomra, hogy haladjak vele egy arasznyit. 
Ahogy egy igazán jó regényben, úgy a terápiás folyamatokban is fontos, honnan hova jutunk. Mert végtelenül reméltem, hogy óriási változások várnak a könyv végén – akkora jellem-és életkörülmény-fejlődés, ami miatt megbocsátok majd minden dögunalmas együtt töltött percet!

„… hogy ezt kicsit megvilágítsam, hadd tegyek különbséget a pszichoterápián belül az elsődleges előnyök és másodlagos megerősítések között. A páciensek valamilyen fájdalom enyhítése érdekében kezdenek terápiára járni; ez az enyhítés (és gyakran a vele járó személyiségváltozás) jelenti az elsődleges előnyöket, ez a pszichoterápia raison d’étre-je. Nemritkán azonban a páciens megerősítést merít pusztán abból, hogy pszichoterápiára jár; esetleg élvezi a szüntelen gondoskodást, a feszült figyelmet, amely minden egyes gondolatát követi, a mindentudó, védelmező terapeuta megnyugtató jelenlétét, a felfokozott várakozás állapotát, amikor semmilyen fontos döntést nem kell meghozni. Nem ritka, hogy a másodlagos megerősítés olyan erős, hogy a terápián maradás vágya erősebb lesz a gyógyulás iránti vágynál.
Ez volt a helyzet Ginny terápiája során is. Nem azért járt el a csoportba, hogy fejlődjön, hanem hogy velem legyen, nem azért szólalt meg, hogy problémákon dolgozzon, hanem hogy imponáljon. Úgyhogy ott maradt függő állapotban egy hatalmas éntelen pusztaságban, nem elég jól ahhoz, hogy elveszítsen, de nem is elég rosszul ahhoz, hogy frusztráltan elűzzön.” 

Óhatatlanul ezt a csiki-csuki játékot űzik az olvasóval is, akik végigkövetik a folyamatokat.

Nagy meglepetés és ajándék volt az, hogy a terápiás folyamatba egyszercsak megérkezett egy harmadik személy, Ginny élettársa, Karl is – aki nem csak a róla állított dolgokat, hanem a lányt is új megvilágításba helyezte. Meg persze megmutatta, milyen óvatosan kell fogadnia egy szakembernek mindent, amit a páciense mond, hiszen legtöbbször egy oldalt ismer csak az elmesélt történetekből. 
Mindenesetre ez a szál is olyan volt, mint halottnak a csók, főleg, hogy Karl felbukkanására több mint 250 oldalt kellett várni.

De nagyjából tízoldalanként felmerült bennem a kérdés: kell-e ilyen közel menni? Akármilyen izgalmas lehetőségeket tartogat a páros írás, talán mégsem kellett volna 350 oldalban a nagyérdemű elé bocsátani. 

Szóval az van, hogy ha valaki briliáns, igazán élvezhető könyveken keresztül szeretne betekinteni terápiás ülések kulcslyukán, azoknak inkább a HVG Könyvek  ’A terapeuta esetei’ zsebkönyv-sorozatát ajánlom. (Később majd írok róluk is!)

Én pedig csőre töltött polccal várom a tökéletes Yalom-kötetet. A következőt például ti dönthetitek el Instagramon! 🙂 

„Leginkább azért sírtam, mert visszatértem a régi nótához: „Szeretsz? Törődsz velem?” Azért sírok, és azért szégyellem magam, mert csak idáig jutottam. Mint egy gyerek, aki ötéves koráig mondogatja, hogy „ma-ma”, és közben sír, mert az alatt, hogy „ma-ma”, ő sokkal többet ért.”