Jonathan Franzen karácsonyi hangolódásra szinte teljesen alkalmatlan regénymonstrumával, a Javítások-kal töltöttem a fél decembert.
Bár a fülszöveg azt sejteti, egy karácsonyi vacsora áll a regény központjában, valójában sok száz oldalt kell elolvasnunk ahhoz, hogy erre a bizonyos vacsorára megérkezzünk. És hogy megéri-e? Hatalmas betűkkel: IGEN!
De azért rögös út vezetett eddig a biztos kijelentésig.
Ennek a nagy, amerikai családregénynek egy idősödő házaspár az origója.
A Parkinson-kór minden nappal kicsit jobban megkeseríti Al Lambert és felesége, Enid életét. A feleség fejébe veszi, hogy még egyszer utoljára egybegyűjti csemetéit, hogy közösen ünnepelhessék a karácsonyt. Ez nem is olyan egyszerű – lévén, három külön életet élő felnőttről van szó –, de Enid „szerencsére” egyáltalán nem riad vissza attól, hogy bevessen némi érzelmi zsarolást.
A nagy tervig vezető úton, az idős szülők mellett, három nem mindennapi felnőttet ismerhetünk meg alaposan. A szépirodalom (és benne Franzen) nagy bravúrja, hogy a szereplőket nem kell szeretnünk ahhoz, hogy roppant érdekesnek tartsuk őket.
Az első mondattól éreztem, hogy ez nem az, amire számítottam, és csak gyűltek a felhők a homlokom körül: hogyan érek majd ennek a monumentális műnek a végére?
Franzen, a marionettmágus
Jobb’ szeretem, ha úgy 300 oldalam van kideríteni, kedvelek-e egy szerzőt, nem pedig 800.
“Ha szar, minek olvasod?” – Kérdezte egyik nap az én bölcs férjem, némi csend után pedig véletlenül az szaladt ki a számon, hogy azért, mert ez egy jó regény.
Franzen ugyanis egy kicseszett zseni – egy zseni, akivel nem jó időt tölteni, de akihez, mint aki hipnotizáltak, minden egyes nap vissza-visszatértem 100-100 oldalt olvasni, és nem úgy, mint akit kényszerítenek erre. Egyáltalán nem értettem, mi történik: mindenkit utálok odabent, még csak szánni sem tudom őket; Franzen minden szexuális nyilatkozatától elfog az undor; hosszú, végtelenül hosszú ez az egész – és én elkötelezetten olvasom.
Egy sima - egy fordított
Franzen-nél minden gusztustalanságra jut valami döbbenetesen jó leírás, megfigyelés, megállapítás. Olyan hullámvasútra ültet, ahol az eksztázist és a nevetést szinte folyamatosan komoly hányinger kíséri.
Például nem segített rajtam, mikor egy egyetemista lány nemi szervét “meleg kis nyuszihoz”, “nedves szőrű, ficánkoló, fürge állatkához” hasonlítja. (Ugyanez a lány egyébként pár oldallal korábban az egyik osztálytársa orrát szopogatta, amit amúgy nem tudom, hogyan kell és hogy az mire jó, de alaposan visszavesz az olvasmányélményből…) Mit tudhattam én, hogy lesz még “enyhén húgyszagú bögyölő” is! De a mélypont mindenképpen az, amikor tíz oldalon át olvashatunk Al kínzó hallucinációiról.
És amikor azt hihetnénk, hogy bármelyik jóízlésű olvasónak ilyenkor az a dolga, hogy – mindegy, hány oldalon van túl-, ezt a könyvet letegye, Franzen megint csinál valami olyat, amivel lebilincsel: ennek a sok gusztustalan zagyvaságnak értelmet ad. (Ebben az esetben például azzal, hogy kicsit később belép a feleség és összeszedi a zavarodott férjét. És azt a kilátástalan kétségbeesést olvasva megérted, hogy a demencia szörnyetegéről tulajdonképpen nem is lenne szabad máshogy írni, csak úgy, ahogy Franzen teszi – még akkor is, ha fizikailag kikészíti az olvasóit.)
A fentiek után szinte eufemizmusnak tűnik, ha azt mondom, legjobban a finomság hiányzott ebből a regényből.
Lamberték
Szimpatikus, szerethető szereplőnk nem akadt, mindössze azt lehetett kiválasztani, kit tartunk érdekesebbnek. Van miből válogatnunk, mert két és fél generációnyi szereplőt kapunk a nyakunkba, döbbenetes viszonyrendszerekkel:
a nős férfiakhoz és feleségeikhez vonzódó sztárszakács Denise, az előítéletekkel és depresszióval küzdő családapa, Gary és a család fekete báránya, a reménybeli forgatókönyvíró Chip.
A szerző nem sajnálja rájuk az időt, mindenki aktuális élethelyzetébe alaposan beavat bennünket, sőt, úgy ítéli, még egy kis időutazásra is van időnk.
Az pedig szinte katartikus, mikor Al-t, a „családapát” nem öregemberként látjuk, és ott tombol benne minden de minden rossz, amit a gyerekei – ki-ki mást – továbbvittek. A kétéves Chipper-ben már ott szorong a huszonéves Chip, akit a regény első felében megismerünk; a legidősebb, Gary pedig pont olyan tenyérbemászó kis buzgómócsingként próbálja lenyűgözni a saját apját, ahogyan majdani elsőszülöttje teper az ő figyelméért és elismeréséért.
Egyenesen sért hát, hogy minden viszontagságunk ellenére be kell ismernem, igaznak bizonyult az a sok jó, amit a marketingesei állítanak róla – kezdve a borítóra nyomott New York Times-szólammal: “briliáns és szinte elviselhetetlenül életszerű”.
200 oldal után azt mondtam, ha ennek vége, sosem olvasok többé Franzen-t.
A 400. után megrendeltem a következő regényét.
Hamarosan találkozunk.
