„A jeruzsálemiek számára, akár arabok, akár zsidók, az egyedül étkezés gondolata rémisztő. Az evés ünnep, lakoma, ami az osztozásról, a vidámságról, bőségről és annak megosztásáról szól.”

Imádom, amikor egy szakácskönyv sokkal több, mint egyszerűen receptek tára. Amikor olvasnivaló is egyben. Yotam Ottolenghi és Sami Tamimi közös könyve ilyen: káprázatos fotók, színes, illatos, zamatos életérzés; humoros történetek, történelemmorzsák – szinte megelevenednek az oldalak!

Miközben lapozgattam, olvasgattam, újra meg újra felismertem, mennyire finnyás vagyok, bizonyos ízkombinációkat illetően mennyire elzárkózó. Ez a könyv – a maga természetességével – az én magyaros, sóst sóssal, édeset édessel gyomromat kibillentette a komfortzónájából. Van még mit gyakorolni, ami a nyitottságomat illeti, de ennél a könyvnél jobb gyakorlópálya alig akad. Mert ott van például a cékla, amiről mindig azt gondoltam, hogy imádom, pedig csak az üveges savanyúságból vontam le a következtetésem, nem pedig a joghurtos céklakrém alapján. Teljesen rákattantam a csicseriborsóra is, amivel mondjuk elég sok a szívás (mert nem, sosem konzerv!), de mindig különleges új ízeket és állagokat szül a konyhában. 

Még azoknál az alapanyagoknál sem lapoztam tovább, amiket nem szeretek, mert minden szóban, történetben annyi az életérzés (/ételérzés), hogy élmény olvasni! 

Levesek, halak, húsok, rengeteg zöldség*, desszertek különleges, mégis viszonylag egyszerű felhasználási módjával találkozhatunk. (*Ottolenghi több vega szakácskönyve is megjelent már a Gabo Kiadónál, az érdekelteknek tiszta szívből ajánlom ezeket is! 🙂 ) 

„Ahogy a törökökkel, úgy Tamara receptjeivel sem variál az ember. >>Ha szeretnéd, máshogy is elkészítheted – mondja nagyvonalú mosollyal –, de csak akkor, ha az a célod, hogy rossz legyen.<< 
Ha az ember belegondol, ez a legtöbb jeruzsálemi konyhára igaz – csak akkor szabad az eredeti recepttől eltérni, ha biztosak vagyunk benne, hogy egyetlen idősebb nőrokon sem figyel a hátunk mögött. ”

Nem egyszerű betartani a (gasztro)szabályokat Jeruzsálem kulturális olvasztótégelyében. Az arabok, zsidók, keresztények, muzulmánok, örmények lakta városba mindenki magával hozta saját népe szokásait. Ez az ezerszínűség a könyv mind a 318 oldalán jelen van.

Nem vagyok nagy világjáró, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem át az országhatárt (és ebből kétszer ugyanoda mentem)… De a ‘Jeruzsálem‘ még bennem is álmokat szőtt, végig bennem volt az indulhatnék, a bakancslistaírhatnék, odaálmodtam magam a fügeillatú fővárosba.

„Az udvariaskodás és az asztali illemszabályok senkit nem izgatnak túlságosan, az étel azért van, hogy jó étvággyal elfogyasszák, mindenki osztozzon egymással, belekóstoljanak a másik tányérjába, körbeadogassák az ételt az asztal körül, míg mindenki jól nem lakik. Nem a leghiggadtabb módja az étkezésnek, de határozottan vidám.”

Bár Jeruzsálembe nem holnap jutunk el, addig is vár még ránk száz meg száz kézzel evős, tál körbeadós, kacagós nap a szeretteinkkel.