Hogy mit szoktam tenni a nem túl szerencsés borítójú, magánkiadású könyvekkel, amiknek a létezéséről azelőtt egy árva szót sem hallottam? Nos, nem olvasom el őket. Most mégis boldog vagyok, hogy az utamba sodródott Immaculée Ilibagiza története, mert sokkal szegényebb lennék nélküle.
2019 legmeghatározóbb könyvei közé írta be magát nálam itt a novemberi finishben.

Immaculée Ilibagiza az 1994-es ruandai népirtás kevés túlélőjének egyike. Azé a népirtásé, amelyben alig száz nap alatt több mint egymillió embert gyilkoltak meg irtózatos kegyetlenséggel.
Sokszor becsuktam a könyvet és merengtem a borítón látható fényképen. Immaculée jóságos arcát nézve, tudva, hogy később saját családot alapított, és látva, milyen erővel tudja elmesélni azt a történetet, ami után nem hogy mosolyogni, beszélni sem tudnék többé… Szóval mindezekért én ezt a könyvet a hibáival együtt tudtam szeretni.

„Paradicsomban születtem” – ezzel a mondattal kezdi. Aztán olvashatunk édesanyjáról, akit földre szállt angyalként ír le; apjáról, akinek a szeretetét annak ellenére is érezte, hogy ritka hagyta el száját szóbeli megerősítés. Mesél a szinte nagycsaládként együtt élő faluról. Óhatatlanul kétkedve olvastam ezeket a fejezeteket, de egyrészt lehet, hogy mind szentül igaz, és ha mégsem, ki akarna megfosztani a felcicomázott múlttól valakit, akinek a szóban forgó szeretteiből ezeken a szép (vagy megszépített) emlékeken túl semmije sem maradt…?

Négy testvére és ő egészen az általános iskoláig semmit sem hallottak az ellentétes afrikai törzsekről.

„Szüleink soha nem beszéltek a faji megkülönböztetésről, az öldöklésről, az etnikai tisztogatásokról, a személyi igazolványról. Mindez kimaradt a gyerekkoromból. (…) Nem akarták, hogy a gyerekeik rettegésben nőjenek fel vagy alacsonyabb rendűnek érezzék magukat, amiért tuszinak születtek.”

Onnantól viszont, hogy egy faji alapú iskolai névsorolvasás megrepesztette a szülők által gondosan létrehozott burkot, a lánynak alkalomról alkalomra szembe kellett néznie azzal, hogy hátrányból indul. Hogy lehet ő az iskola, sőt, az ország legjobb tanulója, akkor sem juthat olyan esélyekhez, amikhez a nála rosszabbul teljesítő hutu fiatalok. A kemény munka, a családi összetartás, és a csodák révén Immaculée végül mégis egészen a főiskoláig jutott.

„Kiderült, hogy apa napkelte előtt elment, és eladta két tehenünket, hogy magániskolába járhassak. A ruandai kultúrában a tehén státuszszimbólum és hatalmas érték; egyet eladni tékozlás, kettőt eladni szinte biztos anyagi csőd. Apa azonban eltökélten ragaszkodott a taníttatásomhoz. Fogta a tehenek árát, három óra alatt leautózott délre, egy újonnan épült magániskolába, és készpénzben kifizette az első évi tandíjamat. Az én édesapám nehezen fejezte ki az érzelmeit, de a szeretetét nem tudta eltitkolni.”

A húsvéti szünet előtt édesapja levélben kérlelte, hogy látogasson haza. Ezek lettek az utolsó esték, amiket együtt tölthetett a család – aztán 1994. április 7-én elkezdődött a jó előre programozott borzalom: a tuszi népirtás.

A családfő Murinzi tiszteleteshez küldte lányát, aki némi huzavona után be is fogadta őt.
Így esett, hogy Immaculée egy ujjnyi vastagságú fal mögött, egy szekrény nagyságú titkos fürdőszobában, nyolcadmagával vészelte át a vérontás 91 napját, miközben naponta végighallgatta, ahogy a régi szomszédok, gyerekkori játszótársak a nevét kiáltozva, fegyverekkel felszerelkezve keresik őt és a még meg nem gyilkolt tuszik maradékát.

Ezt az időszakot szó szerint szüntelen imádkozással, egy idő után pedig angoltanulással töltötte:

“Isten egy magocskát ültetett el a fejemben. Azt mondta, tanuljak angolul, s miközben tanultam, megláttam, hogy a népirtás utáni gazdag, izgalmas élet vár rám. (…) 
A nap végére mindig kimerültem, de nagyon boldog voltam, hogy az új élet, amelyet Isten számomra elgondolt, ezen a nyelven fog feltárulkozni előttem, amelyet egyelőre nem értek. Ahogy múltak a napok, sok szót tanultam meg, amelyekre szükségem lesz ahhoz, hogy elmondjam angolul a történetemet. Menekül, rejtőzik, háború, ima, állás, Isten – ezek lettek gyarapodó angol szókincsem sarokkövei; minden új szó becses volt, akár egy drágakő. Az előtt és az után szavakat is megjegyeztem, mivel addigra már tudtam, hogy az életemről szólva ezentúl kétféle eseményről fogok beszélni: ami népirtás előtt történt, és ami utána.”

Élő bizonyítéka voltam az imádság és a pozitív gondolkodás erejének, ami valójában majdnem ugyanaz. Minden pozitív erő és gondolat forrása Isten, és az imádság a legjobb módja annak, hogy az ember az ő erejéből meríthessen.

Abból a szempontból viszont mindig veszélyesek – ha szabad ilyet mondanom – az ilyen bizonyságtételek, mert rengeteg szenvedő, beteg ember él a világban, akikért naponta imádkoznak, vagy aki maga fohászkodik kitartóan, de lehet, hogy soha nem éli át azt a szabadítást, amit Immaculée. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e jól vagy rosszul imádkozni, hogy a Teremtő talán egyeseket jobban, másokat kevésbé szeret – ha egyiküket megmenti, sokukat pedig látszólag nem. 
Hiszek az ellentétes kötőszavak Istenében. Eljutni a hitnek arra a végső határára, amikor ki tudod mondani, „de ha nem tenné is” – akkor is hiszek, akkor is szeretem, és akkor is biztos vagyok benne, hogy mindent felülmúlóan szeret – finoman szólva nem könnyű. (Nekem is bőven van még hova fejlődnöm e tekintetben…) 

„A hit hegyeket mozgat, Immaculée, de ha olyan könnyű volna hinni, már minden hegy elmozdult volna. Bízz bennem, és tudd, hogy sohasem hagylak el!”

Az, hogy a nyolc nő megmenekülésének, életben maradásának története tele van irreális elemekkel, nem zavart. Az ilyen történeteknél engem sosem zavar. Hiszen irreálisnak hat az is, hogy egy egész népet egy emberként akarjanak eltörölni a Föld színéről, hihetetlenek a válogatott szörnyűségek is – mégis mind megtörténtek. 

Ha valaki véletlenül nem hívőként belevágna ebbe a történetbe, annak is biztató lehet, hogy van egy nő, aki egy ilyen életesemény után épelméjű, derűs, szeretetteljes ember tud lenni, családot tudott alapítani… Az megint más kérdés, hogy Isten nélkül ez a történet teljesen elképzelhetetlen. 

A kötetet innen, 15% kedvezménnyel rendelhetitek meg.