Január 23-án lesz egy éve, hogy tűz ütött ki a Ráday utcai református kollégiumban. 
Az évfordulóra jelenik meg a Füst – Túlélni a traumát, Thoma László református lelkipásztor kötete.

A gyönyörű, beszédes borító vékonyka, mindössze 148 oldalnyi könyvet fog közre. Tőmondatok feszült sorakozása odabent, de mindegyikben egy-egy többszörösen összetett mondat lüktet. Várom, hogy felrobbanjanak. Ez a feszültség úgy sodor magával, mintha folyó szöveg lenne, egyetlen pillanatra sem akadok el. 
Menekülök a menekülővel, 
visszatartom a lelégeztem a fuldoklóval.

Olykor csapongónak tűnhet; keresi a helyét a szerző, keresi a helyét a szöveg. Egyetlen kitekintést, elkóválygást sem éreztem feleslegesnek vagy bosszantónak. 

Nincs kimondva vagy erőltetett keretbe rendezve, mégis azt veszem észre, hogy a gyász mind az öt szakasza felbukkan a könyvben – izoláltságtól egészen a megbékélés(reményé)ig.
Számomra mind közül a harag fázisa lett a legizgalmasabb. 

Szabad-e egy kereszténynek (hova tovább lelkésznek!) haragot, dühöt éreznie? Már a kérdés is fáj. Mikor számolunk végre le ezzel..? Hány tévképzeteken nevelt valláskárosultra van még szükség hozzá? Mert hogy őrületes kárt okoz az a belénk itatott elképzelés, hogy még a gondolatainkra, szívünk legmélyéről feltörni akaró, zsigeri érzéseinkre is vigyáznunk kell!

És a másik kedvencem: szabad egy református lelkésznek pszichológus segítségét kérnie? 
Szerencsére igen; ezért tovább olvasva csakhamar egy rendelőben “kötünk ki”, ahol a szakember megkéri a hozzá fordulót, mesélje el, hogyan történt a tűzeset. 

Félelmetesen nagy levegő.
A kinti történések viszonylag gyorsak: kopogtatás az ajtón: “Tűz van!” Némi hitetlenkedés után ki az épületből. Futás. Kint vagyunk. Ennyi? Nem ennyi!
Mert ami odabent történik… A menekülésbe koncentrálódik egy teljes élet tapasztalása. Nincs haszontalan információ az agy számára, nem győzi felhasználni a 16 évadnyi Légi katasztrófa részeket, vagy az asztmásként jól ismert légzési nehézséget. 

„A kép a Rádayban készült néhány nappal a tragédia előtt… – írja a szerző egy Facebook posztjában. – A szeretett könyvtárban, ahol aznap este dolgoztam. Köszönöm a jó pásztornak, aki nem hagyott elveszni! Köszönöm a teológusnak, aki visszajött értem, és addig kopogott, míg meg nem hallottam. Sosem feledem a halál szagát, a fekete füstfolyamot, amibe el kellett merülnöm, hogy az életre futhassak. Másnap reggel az elhívási igém volt a kijelölt szakasz: »Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki nem zárhat be…« Új értelmet nyert…”

Thoma László nem reked a tűzben;
nem ront vissza az égő épületbe hősként, és hoz ki a hátán kollégistákat. 
(Többször meg is szólal a túlélő önvád: “De azért nem volt olyan vészes, csak vettem egy nagy levegőt, és kiszaladtam.”)
Az “akció” rövid, a trauma viszont mélyre megy, maradandó károkat okoz; és a halál közeli élmény “kifüstöl” jó pár régóta elnyomott érzést és történetet is. Ezeken kísér minket végig ez a könyv. 

Ezért ajánlom mindazoknak, akik valami feldolgoznivalót cipelnek, de nem motivációs nagy szavakra, megmondó emberekre és instant megoldásra vágynak, hanem arra, hogy lássák, minden érzésük valid, az esendőségük pedig elfogadható és nem örök állapot. 

“Befejezésül ennyit mond nekem a terapeuta:
– Tudod, Laci, sokan fognak majd azzal vigasztalni, hogy biztos azért maradtál életben, mert még dolgod van itt a földön. Ez egy nagy baromság! Menjen mindenki a fenébe, aki ezt állítja! Csakis azért maradtál életben, mert az életed ajándékba kaptad Istentől! Ajándék! Nem kell semmit tenned érte. Csak hálával elfogadni.”