Hercsel Adél: Láthatatlan pokol Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről
Valamiért nagyon vagányan vágtam bele
Hercsel Adél könyvének olvasásába és fogalmam sincs, miért gondoltam, hogy majd pont egy riportkönyv kerüli el a kínzó részleteket és a beszámolók majd csak finoman utalnak a bántalmazás horrorisztikus részleteire.
Néhányszor, mikor idézni szerettem volna, két dolgon gondolkodtam el:
Egy, hogy kell-e ezzel sokkolnom azokat, akik beleszaladnak az idézetekbe.
A másik, hogy vajon pipáljam-e a felnőtt tartalom rubrikát.
És ez a második kérdés elborzasztott. Hogy rengeteg, rengeteg, elképzelhetetlenül sok gyerek vagy felnőtt (igen, férfiak is, nem csak nők) ebben a pillanatban, ahogy ezt írom, és ahogy te olvasod, épp a 18 éven felülieknek sem ajánlott valóságot élik át az otthonaikban. A valóságot mégis hogyan címkézzük fel?…
„Emlékszem, egy keddi nap volt, ültem a fotelben, és néztem a Kisfilmek a nagyvilágból című műsort a tévében, mire este kilenckor, apám belépett a nappaliba, majd hirtelen tiszta erőből ütni kezdett, miközben azt üvöltötte, hogy egy rohadt kurva vagyok. Erre én is üvölteni kezdtem, hogy apu, neked meg mi bajod van, én semmi rosszat nem csináltam. De ő csak ütött és ütött, amitől szanaszét szakadt a fejem, a fülem, az orrom, a szemöldököm, ömlött a vér a fejemből, azt sem tudtam, hogyan védjem magam. A végén már csak annyit mondogattam, hogy apukám, szeretlek, apukám, szeretlek, miközben azon gondolkodtam, még párat üt, és meghalok.”
A sok borzalom mellett megható volt látni, mennyi erős sorstörő él a világban. Ez óriási dolog!
Szóval olvassátok ezt a borzasztóan nehéz könyvet, hogy erőt merítsetek a történetekből.
Olvassátok, hogy hálásabbak legyetek, ha titeket elkerült a téma.
Olvassátok, hogy ha egyszer ne adj’ Isten szükség lesz rá, tudjatok cselekedni szomszédként, nagynéniként, pedagógusként vagy áldozatként.
Olvassátok, hogy elnézőbbek legyetek az embertársaitokkal, mert soha nem lehet tudni, mi zajlott, mi zajlik a négy színfal között, zárt ajtók mögött, amit családnak és otthonnak hívnak.
Olvassátok, hogy egyre kevesebb legyen az áldozathibáztató „miért nem vált el” frázis és hogy egy fokkal érthetőbb legyen az érthetetlen – a bántalmazó működése.
Hogy pokol, az egészen biztos. Hogy láthatatlan-e? Manapság egyre kevésbé hiszem. Nem akarok környezethibáztató lenni. Az meg külön pusztító egy gondolat, hogy nem lehet akárkit és pláne nem lehet mindenkit megmenteni.
De kezdjük a megértéssel. Ebben lehet segítségünkre a következő könyv.
Shannon Thomas:
Gyógyulás a rejtett bántalmazásból
– A pszichés bántalmazásból való felépülés 6 szakasza
Shannon Thomas szociális munkás és terapeuta, a pszichés bántalmazásból való gyógyulás kutatója, maga is gyógyult túlélő. Egyedülálló könyvében felfedi a rejtett bántalmazás valódi természetét, és bemutatja a bántalmazásból való felépülés szakaszait, melyeken minden bántalmazott keresztülmegy a mérgező kapcsolatokból való gyógyulás során. A könyv egyszerűen, közérthetően és mély empátiával kíséri végig a túlélőket a felépülés útján.
Sajnos egyetlen dologgal nem lehet vádolni a szerzőnket: ez az elfogulatlanság. Nekem külön tetszik néhány kérlelhetetlen és vitriolos kiszólása, de megértem, ha páraknál ez visszavesz a szakmaiságból. Én kifejezetten bírom az ilyesmit.
Főleg ha közben ilyen szemléletesen írja le a nehezen megfogható (és ezzel együtt nehezen megfogalmazható) jelenségeket:
Gyakran kérdezik tőlem, hogy mi a klinikai különbség a nárcisztikus, a szociopata és a pszichopata között. A következő képzeletbeli helyzetekkel szoktam megvilágítani a köztük lévő finom különbségeket:
A nárcisztikus elüt a kocsijával, és még minket okol, hogy az útjában voltunk. Majd folyamatosan arról panaszkodik, hogy milyen nagy kárt tettünk az autójában.
A szociopata elüt a kocsijával, és szidalmazni kezd minket, amiért az útjában voltunk, majd kárörvendő vigyorra húzódik a szája, mert titkon élvezi a káoszt, amit okozott.
A pszichopata előre eltervezi, hogy hogyan és miként fog elütni a kocsijával, majd nevetve meg is teszi, sőt visszatolat, hogy minél több kárt okozzon.
A bevezetőben hosszasan taglalja a párkapcsolati, szülő-gyerek minták mellett a tágabb családi kapcsolatokat is. (Ilyen lehet például egy mérgező anyóskapcsolat, ami messze túlmutat a szakállas viccek banalitásán.)
Lesznek helyek, melyek lehet, hogy eszünkbe sem jutnának ebben a témában. Rémségesen érdekes volt például arról olvasni, milyen karrierlehetőségeket nyújt egy-egy gyülekezet némely bántalmazónak. A nárcisztikus ámokfutása különösen veszélyes ebben a környezetben, hiszen az áldozat itt találhatna segítséget a gyógyuláshoz, ám legtöbbször hamarabb hagyják el a gyülekezetet (sőt, akár hitükben is meginognak), mint maga a bántalmazó, akit ebben a környezetben is borzasztóan nehéz tetten érni.
A könyv aztán bemutatja, melyek azok a tulajdonságok, amik a legtöbb áldozatban/túlélőben közösek, hogyan lehetséges ez, és miért olyan könnyű a bántalmazóknak az ilyen a tulajdonságokkal bíró emberekkel sakkozni (és alkalomról alkalomra mattot is adni).
„A bántalmazók kapcsolati stratégiáját a drogkereskedők példájával szoktam illusztrálni. Miben hasonlítanak? A drogdíler kezdetben „ingyenes” adagot ad az erős függőséget kiváltó drogból egészen addig, amíg a célszemély horogra nem akad, és testileg-lelkileg függővé nem válik. Attól kezdve nincs ingyen drog, a célszemélynek magas árat kell fizetnie az újabb adagokért, amit gyakran az önértékelése és a biztonságérzete feladásával fizet meg. Ha a kiszemelt személy megpróbál szabadulni a függőségből, vajon mi történik? Jönnek a további ingyenadagok, amíg újra horogra nem kerül. És ezzel beindul az ördögi kör, melyben az áldozat a függőség és az érte fizetett magas ár között vergődik. Valóban ördögi ez a körforgás. A pszichológiai bántalmazó kapcsolatok nagy magasságai és mélységei gyakran magukon viselik a szerfüggőség jellegzetességeit.
A mélységek erős szorongással és zavartsággal járnak, a magasságok pedig felérnek egy erős adrenalinlökettel. A felépülés akkor kezdődik el, amikor a túlélők ráébrednek, hogy az egész folyamatot a pszichológiai bántalmazó irányítja. A taktikája abban áll, hogy a kiszemelt személyt ingatag lelkiállapotban és a felemelő pillanatoktól való függőségben tartsa.”
A könyv második felében pedig azon a hat szakaszon át vezet minket végig a szerző, melyeken egy bántalmazásból felépülő keresztül megy:
1. szakasz: Kétségbeesés
2. szakasz: Ismeretszerzés
3. szakasz: Felébredés
4. szakasz: Elhatárolódás
5. szakasz: Helyreállítás
6. szakasz: Fenntartás
Az utolsó részben ezek a lépések egy munkafüzettel, a Személyes reflexiók naplójával egészülnek ki, amit eredetileg (csoport) terápiára szántak. (Óva intenék minden érintetett, hogy az ilyen horderejű kérdéseket egyedül szántsa végig elsőre!)
Shannon Thomas rendkívül olvasmányosan ír erről a végtelenül nehéz témáról. Megmutatja, hogy a pszichológus nem egy hümmögő valaki, aki minden mozdulatod analizálja, és akinek egy rakás pénzt hagysz ott némi nyafogásért. Az ilyen terapeuták, mint ő, gondoskodóak, végletekig empatikusak. Tudják, hogy a gyógyulási folyamat fájó, de elnyerik a bizalmad és olyan ismeretekkel vérteznek fel munka közben, amik élethosszig segítséget nyújthatnak.
Egyre több nárcisztikus és egyéb személyiségzavarról és az ebből fakadó bántalmazó kapcsolatokról szóló könyv lát napvilágot. Hogy elég-e? Nem. Nem, mert még csak most kezdtünk el róla beszélni és minden szóra szükség van!
Az érintetteknek muszáj tudniuk, hogy nincsenek egyedül, a túlélőknek azt, hogy óriási dolgot vittek véghez, a környezetnek és esetleges kívülállóknak azt, hogy ez egyáltalán nem normális, legyintésre méltó dolog – az elkövetőknek pedig azt, hogy nem maradhatnak láthatatlanok és pláne nem legyőzhetetlenek!