Losoncz-Kelemen Emese– internetes nevéhez hűen – igazi Könyvszédelgő: jelenleg az Agapé Kiadó szerkesztője; a Forum Könyvkiadó munkatársa és a Magvető kézirat-előkészítője illetve korrektora.
Szinte minden könyvkészítéssel kapcsolatos háttérmunkába belekóstolt már.
A blog új sorozatának első részében korrektori minőségében kérdezgettem őt.
A bemutatkozásod instagramon így fest: „A kortárs magyar irodalom szerelmese, egy könyvkészítő mindenes, akinek az olvasás nemcsak a szenvedélye, hanem a munkája is.”
Mióta tart ez a szerelem?
A könyvek szerelme úgy igazán gimnázium óta. Olvastam előtte is, engem nem borzasztottak el a kötelezők sem, de édesapám ajánlatai csak még közelebb hozták hozzám az olvasást. Aztán gimiben jött egy csomó új inger, jól felszerelt könyvtár, csodálatos könyvtárosok és tanárok, akik egyszerre megnyitották előttem a világot. Sőt, világokat! Szerettem elmerülni történetekben, más világokban, korszakokban, megélni olyan életeket, amiket szerencsére vagy sajnos a való életben nem volt lehetőségem. Felszabadító volt a gondolat, hogy tulajdonképpen bárki és bármi lehetek olvasás közben. Aztán észrevettem, mennyire befolyásolnak a könyvek, hogy tudok általuk fejlődni. Ez egy fontos felismerés volt.
És mióta vagy „könyvkészítő” is egyben, mit takar ez?
Már gimnáziumban tudtam, hogy mindenképp irodalommal szeretnék foglalkozni a jövőben. Ezért is iratkoztam be az Újvidéki Magyar Tanszékre, ahol bár irodalmat is és nyelvtant is tanultunk, engem mindig az előbbi érdekelt jobban. Elkezdtem kritikaírással foglalkozni és beléptem a Híd Körbe. Ez mind azért fontos, mert ha ez a csapat nincs, valószínűleg sohasem ismerkedek meg közelebbről a Forum Könyvkiadóval, és nem kerülök a könyvkészítés vonzáskörébe. Amikor a mesterképzést kezdtem, akkor alakult úgy, hogy Virág Gábor, a Forum igazgatója bevont a kiadó munkájába. Először a könyvbemutatókra jártam fotózni, dokumentálni az eseményeket, majd elkezdtem beletanulni a tördelésbe. Tulajdonképpen ezért tartom magam “könyvkészítőnek”, mert az elmúlt évek során szinte mindent kipróbáltam: voltam tördelő és műszaki szerkesztő, szerkesztő, kézirat-előkészítő, korrektor, nyelvi lektor, olvasószerkesztő.
Beszélhetünk arról, hol dolgozol most?
Jelenleg az Agapé Könyvkiadónál dolgozom lassan fél éve szerkesztőként, szöveggondozóként. Ez egy katolikus, ferences lelkületű kiadó, ahol szépirodalom, gyerekirodalom és teológiai könyvek is megjelennek. Ez egy új kihívás a számomra, hiszen eddig leginkább szépirodalommal foglalkoztam, így még mindig sok a tanulnivaló.
Mellette a Forum Könyvkiadót sem hagytam el, külsős munkatársként továbbra is dologzom velük. Hol szerkesztőként, hol tördelőként (például a Híd irodalmi folyóirat tördelését az idén vettem át), amit azért is nagyon szeretek, mert változatos, folyton kihívások elé állít. Ezenkívül a Magvetőnél vagyok még külső munkatárs, főleg kézirat-előkészítéssel és korrektúrával foglalkozom. De dolgozom felkérésre még tankönyvkiadónak, magánszemélyeknek, sőt még egy cégem is van, ami szövegelőkészítéssel foglalkozik.
Tegyük tisztába a fogalmat: mit csinál pontosan egy korrektor?
A korrektor áll az utolsó helyen a könyvkészítési menetben. A már megszerkesztett, betördelt szöveget kapja kézhez, ami abban a formában van, ahogy a nyomdából kijönne a könyv. A korrektor feladata még egyszer alaposan átnézni a szöveget, kiszűrni az esetleges hibákat, félregépeléseket, tárgyi tévedéseket. Ha a tördelés során valami probléma adódna (például elvesznek a dőlt betűk), akkor azt is bejavítja a korrektor.
Amikor elkészül a korrektúra, akkor a szerkesztő összeveti a korrektúra előtti és utáni állást (ezt nevezzük revíziónak), majd ha mindent rendben talál, mehet a könyv a nyomdába.
A szerencsén túl mi kell ahhoz, hogy az ember lányából korrektor legyen?
Ezt többen szokták kérdezni, tényleg kell egy nagy adag szerencse, meg nem árt a referencia és személyes kapcsolatok sem, de ami biztos elengedhetetlen az a nyelvérzék és a helyesírás ismerete. Mert hiába a szerencse, ha utána kiderül, nem jó a munka, amit elvégzünk. Nem azt mondom, hogy betéve kell tudni az összes szabályt, mert nem vizsga ez, lehet, sőt kötelező közben szótárakat, szabályzatokat forgatni. Buzás Márta, a Forum legendás korrektora mondta egyszer azt, hogy ha biztos is vagy benne, mi a helyes forma, akkor is megnézed a szótárban, mert lehet, hogy mégis rosszul emlékszel.
A lényeg, hogy fel tudd ismerni, melyek azok a helyesírási pontok, ahol leginkább tévedni szoktunk.
Emlékszel az első munkádra?
Korrektorként a mai napig főleg a Magvetőnek dolgozom, és az első könyv, amit korrektúrára kaptam, az Márqueztől Az egy hajótörött története volt, ami az életmű újrakiadása során jelent meg .
Hány könyvön dolgozol “egyszerre”?
Hű, ez elég változó, de minimum kettőn. A legtöbb szerintem az volt, amikor párhuzamosan, ha jól emlékszem olyan 5 könyvön dolgoztam. Persze ez azért nem a legszerencsésebb, mert ennyi felé oszlik a figyelem, de nem szoktam ugrálni, szeretek egyet letisztázni, és utána kezdeni a következőt. De többször volt, hogy míg szerkesztőként például vártam, hogy betördeljenek egy könyvet, addig korrektúráztam vagy tördeltem. Ugyanígy fordítva is.
Hogyan fest egy munkanapod?
Nyolctól háromig dolgozom a munkahelyemen, három napot a kiadóban vagyok, kettőt itthonról. De a felállás mindkét helyen ugyanaz: felkapcsolom a gépet, hozom a kávét és elkezdem olvasni a szövegeket. Néha felmerülnek olyan nyelvi kérdések és problémák, melyeken akár fél órán át is eszem magam, mert nincs meg a konkrét válasz a kérdésemre. Ilyenkor kompromisszumot kell kötnöm a szabályzattal és figyelembe kell vennem, hogy mi a kiadói eljárás, hogyan oldották meg ezeket a kérdéseket korábban. Külső szemlélőnek vicces lehet, hogy egy órán keresztül próbálok rájönni arra, hogy a pont a zárójel előtt vagy után kell, hogy legyen, miközben szakszövegeknél ennek is van jelentősége. A lényeg, hogy az egységesség felé haladjunk, ha egy könyvben elkezdünk használni egy formát, akkor azt kell végig használni, nem lehet ugrálni összevissza.
Háromkor pedig előveszem az időnyerőmet…
Viccet félretéve, este, amikor már mindenki alszik, hajnali futás után egy-két órát, és bizony hétvégén csinálom a többi munkát, megrendelést. Szerencsére van annyi tapasztalatom, hogy már előre meg tudjam mondani, kb. mikorra lesz kész a munka. Van, hogy megcsúszom, mert nehezebb a szöveg, vagy rendezetlenebb, mint amire számítottam, de igyekszem tartani az időkereteket.
Bár könyvekkel foglalkozni különös szerelem, az ember nem csak a leendő kedvenc könyveinek a háttérmunkása. Hogyan veszed be a nehezebb munkákat?
Azt tartom szem előtt, hogy mindenből lehet fejlődni és tanulni. Mert bármennyire nehéz is a szöveg, megpróbálok neki menni. Több ideig tart (most épp egy teológiai szakszövegen ülök, ami Jóbról szól, és igazán megizzaszt), több utánajárást igényel, de eddig talán sikerrel jártam.
Akad, hogy egy ígéretes, jó könyvet a munkafolyamat közben kicsit “megutálsz”?
Ez egy nagyon érdekes kérdés, próbálok kutatni az emlékezetemben. Ez talán már ízlés kérdése, volt, hogy olyan könyvön dolgoztam, ami nem tetszett, vagy bizonyos dolgokat másként csináltam volna. De azt hiszem, szerencsére, még nem utáltam meg könyvet a munka során.
Nyomtatott formában újraolvasod vagy polcra helyezed a kész munkád?
Polcra helyezem vagy kölcsönadom. Ennek nagyon prózai okai vannak. Egyrészt ritkán olvasok újra könyveket, ráadásul egyes köteteket a munka során se csak egyszer olvasom el. Másrészt rettegek attól, hogy megtalálom benne a hibáimat. Van egy olyan kiadói jelenség, hogy ha kijön a friss könyv a nyomdából és kinyitod, kiugrik belőle a hiba. Volt már rá példa, pedig többen is olvastuk, a szerző is átnézte nyomdába adás előtt, aztán mégis a szűzszemű olvasó írt ránk, hogy ott ordít a vers közepében az elütés. Szóval igen, rettegek ettől.
„Hol volt a korrektor?” – kérdezi a szigorú olvasó is egyetlen bent maradt betűtévesztés vagy helyesírási hiba láttán.
Milyen ezzel a felelősséggel dolgozni?
Most mondjam azt, hogy amikor elkezdek olvasni egy könyvet, és látok benne hibát, én is fellapozom, volt-e korrektora? (nevet) Ha nem eleve azzal kezdem, megnézem, ki szerkesztette… Viccet félretéve, tényleg nagy felelősség. Persze nem dől össze a világ, ha valahol a hosszú í helyett rövid van, nem megy tönkre az ország, a könyvet akkor is venni fogják. De akkor is bántja az embert, mert a könyvkészítésben benne van, hogy az örökkévalóságnak dolgozol.
Ami a kezed nyomát viseli, az évtizedek múlva is ott lesz feketén-fehéren. Régebben sokkal nehezebb volt, mert nem voltak meg a mostani technikai feltételek. Csak a Word képes elvégezni a fele munkát (persze nem szabad csak rá hallgatni!), de még mindig papíron veszi észre az ember legjobban a hibát. Biztos van erre is tudományos magyarázat.
Mindenesetre tényleg letaglózó, amikor azt látod, hogy nagy hibák vannak a szövegben – például össze vannak keveredve a szereplők nevei. Akkor azért sorra szidunk mindenkit, a szerkesztőt, a korrketort, ha van, akkor a fordítót is. Ráadásul azt az olvasó nem látja, milyen körülmények között készült a könyv, mennyi idő, mennyi munkatárs állt a kiadó rendelkezésére. De tény, hogy vannak olyan kiadók, akik kevésbé adnak magukra és legyintenek, vagy jobbik esetben azt mondják, majd ha veszik a könyvet, akkor kijavítjuk az utánnyomásra.
Hozzád tartozik a #hetikortárs instagram hashtag, ahol hétindító idézeteket osztasz meg kreatív formában – már több vizuális megvalósítását láthattuk ennek az ötletednek.
A karantén idején pedig az #olvasnibárhollehet hashtagbe töltöttél új életet – nem kevés iróniával.
Hogy fér meg a humor és a szárnyaló kreativitás a munkával, amiről a szigor és a komolyság jut elsőként eszünkbe?
Hogy érzed, milyen, személyiséget kíván meg ez a munka?
Amikor beleálltam ebbe a munkába és eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni, akkor én is éreztem, hogy valahol lenyomódik a kreativitásom, és nem tudott eléggé a felszínre törni. Akkor jutott eszembe, hogy olyan jók ezek a bookstagrammok (könyves instagram oldalak – szerk.), ki kellene próbálni. Egyrészt kinyílt egy nagyon értékes világ előttem, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel valószínűleg sosem találkoztam volna máshol. Másrészt kaptam egy olyan visszajelzést a világtól, hogy igenis olvasnak még az emberek. Van miért könyveket készíteni, van kiknek készíteni, és ami a legjobb: értékelik a munkánkat, értékelik a könyveket. Ez azért tud előre vinni.
Nyitottnak kell lenni, ez nagyon fontos. Nyitottnak az újra, a régire, a klasszikusra, a kortársra, az új szabályokra, a nagy tekintélyű írókra és a pályakezdőkre egyaránt.
Temerin városban élsz a családoddal.
Ami nekem határon túli, az számodra „határon inneni” irodalom. Részt veszel valamilyen formában a vajdasági irodalmi életben? Fontos ez számodra?
Persze hogy fontos, de ez egy nagyon-nagyon nehéz és összetett kérdés. Megpróbálok az irodalomra összpontosítani és nem kacskaringózni a történelem és a személyes élmények ingoványában. Sokszor szegezik az irodalmároknak a kérdést, hogy akkor most mi van: egyetemes magyar irodalom, vagy van magyar és határon túli magyar irodalom. Bárhogy forgatom, az utóbbi mellett állok. Már csak azért is, mert elég sok határon túli és magyarországi irodalmat is olvasok (bármilyen csúnyán néz is ki ez a felbontás).
Nagyon sajnálom, hogy általában véve nagyon kevesen olvasnak hátáron túli íróktól, mintha nem lennének teljes értékűek. Mintha a határon túliak csak a magyarkodásról, Trianonról vagy a kisebbségi lét viszontagságairól írnának és ez valami ördögtől való lenne. Mert hát nem erről, nem csak erről írnak a határon túliak. Tény, hogy más a tapasztalat, más hatások érik őket. De nem látom, miért ne lenne érdekes egy regény, amely az újvidéki egyetemistákról szól, míg több ezren olvasnak olyan amerikai regényeket, ami az ottani egyetemisták életét mutatja be. Mi a különbség? Miért lenne rosszabb a határon túli? Mert nem ismerjük? De hát Amerikát se ismerjük, az utóbbi napok történései pedig ezt még inkább alátámasztják. Szerintem pont azért lenne izgalmas megismerkedni ezekkel a szerzőkkel, mert új tapasztalatot tudnak nyújtani. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mennyire hátrányos helyzetben vannak a határon túli magyar kiadók, mennyire nehéz a könyvterjesztés.
Tíz éve vagyok a Híd Kör Egyesület tagja, ami egy fiatalokat tömörítő csoportosulás. Egyetemi berkekből indultunk, most már függetlenedtünk tőle. Irodalommal, művészettel, társadalomtudománnyal foglalkozunk – de talán az irodalmi a főprofilunk. A célunk, hogy felkaroljuk a tehetséges fiatal írókat, költőket, kritikusokat, és megpróbáljuk őket elvezetni az első kötetig. Publikációs teret nyújtunk nekik, segítünk a fejlődésükben. Emellett irodalmi programokat szervezünk (személyes kedvencem az Olvass be!-sorozat, amely egy kritikustusa, 7 évadot élt meg eddig, van, amit a honlapon is meg lehet hallgatni), műhelymunkákat, író-olvasó találkozókat.
kommentár nélkül
Az interjú június 4-én készült egy internetes csevegőprogram segítségével.
Az utolsó kérdés tíz óra tájban érkezett, Emese csak ennyit írt, mielőtt válaszolt volna rá:
„Most kirázott a hideg: június 4-e van, épp elmúlt 10 óra, konganak a harangok.”
Budán is.