Nem akartam ízekre szedni ezt a könyvet, de látom, hogy útjára kelt a Blogturné könyvei között, és már így is gyülekeznek molyon a 4,5-5 csillagos, áradozó értékelések, úgyhogy most leírom, hogy ennél kártékonyabb regénnyel már rég nem találkoztam.
Persze, tekinthetnénk rám úgy, mint egy kémre, aki így is, úgy is ellenségesen fog hozzáállni ehhez a kötethez. Minek jöttem ide, ha
1) hitem legszebb napjain, Istenhez legeslegközelebb élve is úgy álltam a keresztény könnyűzenéhez, mint macska a fürdetéshez
2) kb. ugyanezen szinten borzongok a papírra vetett, lefordított dalszövegektől,
3) most nem éppen hitem legszebb, legerősebb napjait élem, és igencsak távol vagyok Istentől?
Hát pont ezért szomjazom ezeket a történeteket! Meghalt a szerelmed/a kisbabád/valami gigantikus törés történt az életedben – és te mégis hiszel? Mondd el, hogyan! Mondd el, mert én csak hallom ezeket a történeteket, nem élem át őket, mégis kiforgatják a hitemet és a világomat a négy sarkából! Meséld el, hogyan lehetséges, hogy te mégis hiszel!
És jön ez a regény, és beigazolódik az olvasás előtti legnagyobb félelmem (ami nem az, hogy borzasztó lesz magyarul olvasni, és hogy mérhetetlenül nyálas lesz ez az egész, hanem) hogy ennek a történetnek semmi mélysége nem lesz (csak dicsőítő magassága).
Még csak a 18. oldal környékén járhattam, mikor már ugyanennyiszer rándult össze az összes arcizmom. Eddigre megtudhattam, hogy Jeremyék öten voltak testvérek, a legkisebbikük Down-szindrómával született, Isten dicsőségére. (Mert egy sérült gyermek ugye rengeteg áldást hoz, így, egy mondattal letudva, bagatellizáljuk csak el ennek a témának a mindennapos nehézségeit!)
Az is már a fülszövegből és az előszóból kiderült, hogy Melissa buzgó imádságban, szent mosollyal az arcán töltötte végnapjait, hogy neki tulajdonképpen mindegy, ha csak egyetlen egy ember megtér a petefészekrákjának hírére, akkor neki már megérte, eseménytelen 21 évnyi életétől és három hónapja tartó házasságától távozik a Mennyországba – nekem meg közben az jár a fejemben, hogy még maga Jézus is ágált egy éjszakát a keserű pohár ellen.
Majd jön Jeremy, aki már két hete(!) gászolja a nőt, akivel az egész életét tervezte volna leélni, és érkezik az isteni sugallat is: „Vedd fel a gitárod!” „Nem veszem.” „De, vedd fel, mutatni akarok valamit.” (És most azt hihetnők, gúnyolódom, de nem, ez így le van írva!) És akkor Jeremy azt feleli, „Naa jóó” (oké, most már gúnyolódom, nem felelte ezt), felveszi a gitárt, és maga is meglepődik azon, milyen kasa kis dalt rittyent 10 perc alatt. Ez a dal lesz a Still believe, vagyis a Még mindig hiszek.
Varázslatosnak és hihetetlennek hangzanak azok a történetek, mikor a mélyszegénységben felnövő Jeremy családjának kilincsére akasztanak egy szatyor ételt, pont akkor, mikor a legjobban szükségük van rá; vagy az, hogy rendszeresen volt egy-egy tragacsuk, mert a hívek mindig épp rájuk gondoltak, ha túl akartak adni rohadófélben lévő autóikon. Ezzel mégsem gúnyolódnék soha, mert tudom, Isten valóban milyen csodálatos (hát ezért hívják csodának!) módon képes „kibélelni a nehezet”.
És pont mert a leghihetetlenebbnek tűnő részeket hiszem és vallom, borzasztóan haragszom, hogy éppen a lelki síkon nem mutatja meg azt, mire képes Isten. Hogyan képes megvigasztalni, támaszt nyújtani – nem pedig pusztán jóval feledtetni a rosszat. „Meghalt a rákos feleséged? Semmi vész, már készítettem neked másikat, kitartás, máris odaérünk. Ja, és lesz három gyereked is!” Ne már!!!
”Rájöttem, hogy amikor szórakozni akartam, szórakozásom sosem volt teljes. Ez az öröm sosem tartott sokáig. Azért nem tartott sokáig, mert a szívem mélyén tudtam, hogy az örömöm forrása kívül esik Isten akaratának körén. És akkor még nem tapasztaltam meg, hogy az Isten akaratának körében való örömből eredő béke sokkal, de sokkal jobb.”
– Meséli 13-15 éves önmagáról a szerző, aki ekkortájt nem drogozott, nem csábított el lányokat a népszerűségével visszaélve (sőt, arra használta a népszerűségét, hogy megvédje azokat, akiket csúfolnak, bántanak, ilyenkor mindig közbelépett), nem szexelt házasság előtt, minden vasárnap ott volt a templomban, mégis úgy érezte, hogy nem kerek a történet, mert ő népszerű kisfiú volt, futballozott, ja, és néha eljárt bulizni a barátaival, ami miatt egyébként rendszerint szétszakította a lelkiismerete.
A fenti idézet egy unásig ismételt, gyülekezeti körökben ezerszer hallott, ájtatos mondat csupán, ha nem rakunk mellé tartalmat. Márpedig a „Még mindig hiszek” című regény legnagyobb hibája ez, hogy nem ad nekünk többet ezeknél a dicsőítőnek tűnő, emberéleteket megnyomorító üres frázisoknál.
Végtelenül sajnálom azokat a fiatalokat, akik ezekkel a mondatokkal küzdenek, csak mert esetleg vannak barátaik, vagy tehetségesek valamiben, és ettől már úgy érzik, nem elég jó hívők. A 15 éves Jeremy bűnei mind a szülők szigora miatt tűnnek bűnnek.
Camp szülei hálásak lehetnek, hogy nem lett lázadó drogos a gyermekükből, aki az ajtón túl homlokegyenest mást csinál, mint amit otthon elvárnak tőle. És ennél is nagyobb szerencséjük, hogy a fiatalember nem lett mániás depressziós.
Mert a 15 éves Jeremy-t a nagyjából ilyen kérdések gyötörték:
”Az első istentiszteleten körülnéztem, és azt láttam, hogy mások felemelik a kezüket. Láttam felnőtteket, köztük a szüleimet is, hogy így dicsőítik Jézust, de velem egykorúak közül csak keveseket. Ekkor döbbentem rá, hogy olyan tizenévesek között vagyok, akik igazán szeretik Jézust, és szoros kapcsolatban állnak vele. Kénytelen voltam bevallani, hogy bennem nincs meg, ami bennük.”
(NE-MÁR!)
„Hallgattam a beszédet, és elképzeltem magam úgy, hogy életem útja szakadékhoz ért. Két választás van előttem: vagy megyek előre, arra, ahová eddig tartottam, és akkor lezuhanok a szakadék mélyére, vagy elfogadom az igazságot, hogy Isten szeret engem, hogy különleges tervei vannak velem, és teljesen Neki szentelem a szívemet.
Úgy éreztem, mintha maga Isten küldte volna a szavakat a szívembe: >>terveim vannak veled, de te a sziklaperemen ingadozol. Fordulj vissza; menekülj a világ kísértéseitől, és fuss vissza hozzám. Itt vagyok, várlak.<<”
Pontosan az ilyen üzenetek miatt vesz kezébe az ember egy ilyen kötetet!
Ha egy regény jókor találja meg az olvasót, ez a mondat érheti úgy, mintha egyenesen Isten szólítaná meg őt is a sorokon keresztül, de ha a „szakadék pereme” egy Lenny Kravitz-es póló, vagy az, hogy nem feltett kézzel imádjuk az Urat (hanem valahogy máshogy!), az teljesen hiteltelenné teszi az egészet, hazavágja az üzenetet.
Megszámlálhatatlanul sokszor rezgett a léc, de a pont, ahol elengedtem ezt a regényt (és csak azért nem a sarokba vágtam, mert kölcsönkönyv volt), a „Viszlát, focipálya!” című fejezet volt.
A 15 éves Jeremy itt már biztonságban van, a csúnya világi iskolából egy hat fős keresztény suliba váltott, ahol tanítás után takarít, hogy fedezni tudja a tanulmányi költségeit.
„Egy pénteki napon újra elmentünk a Purdue Egyetemre, és útközben elhaladtunk a régi középiskolám mellett. A focipálya reflektorai fényesen világítottak, és beláttam a stadionba; láttam a szurkolókat a lelátón, a játékosokat a pályán.
Apám mellett a kocsiban eleredt a könnyem. Apa tudta, mennyire hiányzik a futball, és amikor meglátta a könnyes arcom, átnyúlt hozzám, és a vállamra tette a kezét. Azt mondta:
– Jeremy, azt teszed, amire az Úr elhívott téged. Büszke vagyok rád.
(…)Nagy fordulópont volt, hogy abban az évben abbahagytam a futballt. Miután néhány évig azt csináltam, amit én akartam, feladtam az álmaimat és vágyaimat azért, hogy azt tegyem, amit Isten elvár tőlem. Nem volt könnyű. Még most, felnőttként sem az. Ám ahhoz, hogy igazán tudjuk szolgálni Istent, hajlandónak kell lennünk feladni azt, amit igazán szeretünk, ami nincs összhangban azzal, amit Isten szán nekünk az életben. Az én esetemben semmi gond nem volt a futballal. Nem volt rossz dolog; sőt, jó dolog volt. De miután néhány évtizedet haladtam már azon az úton, amit Isten kijelölt nekem, rájöttem, hogy a futballnál valami sokkal jobbat adott.”
Mintha nem lehetne Isten országának hasznos építője egy focista, pék, egy anya, egy bolti eladó vagy űrhajós! Mintha nem lennél biztonságban egy világi gimnáziumban a hiteddel, szükséges a vallásos iskola burka. (Szívesen mesélek arról, milyen burok egy vallásos alma mater…)
Mi lett volna, ha Jeremy Camp nem keresztény zenész, hanem focista lesz?
Talán gólt rúgva keresztet vet és csókot dob az ég felé. Minden sajtótájékoztatón elmondhatja, hogy nem az övé az érdem a tehetséges lábáért és a győztes meccsekért (ha ő így gondolja). Életrajzi könyvek, cikkek, interjúk jelenhetnek meg róla, és minden ilyen platformon szüntelen nyilatkozhat arról, hogy Jézus a megváltója. Közben pedig adakozó, elkötelezett tagja lehet a családjával együtt egy gyülekezetnek, ahol például szolgálhat azzal, hogy a hozzá hasonlóan nyomorban felnövő gyerekeknek délután fociedzést tart.
De nem.
Már nem is bosszantott, halálosan elkeserített a gondolat, hogy hány kisgyerek és felnőtt él hozzá hasonló világban.
Bennem pedig – a könyvet becsukva és örökre félretéve – csak egyetlen lüktető kérdés maradt: vajon ki volna ma Jeremy Camp, ha élete során akár csak egyetlen pillanatra is engedik, hogy önmaga lehessen…?
