Persze, hogy lelkes voltam, mikor megtudtam, hogy az egyik kedvenc kiadóm elhozza az egyik kedvenc sorozatomról szóló Saul Austerlitz-kötetet. A Jóbarátok-generáció – Mi zajlott a színfalak mögött című könyv (vagyis inkább az írója) végül mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Austerlitz ugyanis Jóbarátok-rajongóként figyelemreméltó, íróként viszont nagyjából csapnivaló.
Ugyanakkor bomba témához nyúlt, egyszerűen képtelen vagyok utálni ezt a könyvet vagy lebeszélni róla másokat. Mert ami jó benne, az annyira érdekes, amiért minden Jóbarátok-rajongónak szinte muszáj kézbe vennie. Egyszerűen csak szállítsuk lejjebb az elvárásainkat, mielőtt megtesszük.
akkor mégis mire számítsunk odabent?
Saul Austerlitz hosszan és alaposan ágyaz meg nekünk – mire a kezdetekhez jutunk, már értjük az egykori tévétársaságok vezetőinek észjárását, és azt is, honnan jöttek a forgatókönyvíróink, és hogyan próbáltak megfelelni a jövő sitcom-fogyasztóinak.
Sokan az író szemére vetették: mi abban a nagy durranás, hogy szó szerint idéz komplett jeleneteket, párbeszédeket a sorozatból, mi ennek az értelme?
De én nem éreztem úgy, hogy nem adott hozzá ezekhez. Sőt, mivel párhuzamosan néztem a sorozatot és olvastam a könyvet, azt vettem észre magamon, minél előrébb haladok mindkettőben, annál inkább másképp, egyfajta vizsgálódással és ugyanakkor újfajta elismeréssel tekintek a színészekre. Kicsit ki tudtam őket bújtatni a szerepükből és a könyv alapján értékeltem egy-egy alakításukat, ez pedig egészen újfajta színezetet adott a huszonháromezredik újranézésnek.
Többek között ezért a nézőpontért érzem úgy, hogy ez a kötet minden hibája, terjengőssége, várakozásaink alulmúlása ellenére a rajongók számára kötelező olvasmány- s mint ilyen, hát nem lehet minden pillanatában élvezetes.
hogyan készült?
Mindenki szeret belesni a kulisszák mögé, és itt aztán tényleg mindenbe bepillantást nyerünk: megírástól a próbákon át egészen az adásba kerülésig követhetjük a munkafolyamatokat.
Meglehetősen sok időt töltünk az alkotók irodájában – ahol ők is elég sok időt töltöttek. A könyv felén át irigyeltem őket, hogy micsoda kolosszális muri lehetett az alkotóbrigád részesének lenni, aztán megláthatjuk, hogy mint minden szerelemmunka, ez sem tud a határvonalakon és a 8 órás munkaidőn belül maradni. (Olykor a 16 óráson belül sem.)
„Astrof viccelődve jegyezte meg, hogy amikor kora reggelente hazafelé tartott, a tér-idő kontinuumot feltépve sokszor azzal az önmagával találkozott, aki már visszafelé ment az irodába. Crane gyakran a reggeli dugóba kerülve szenvedte végig a Brentwoodig tartó hazautat. Megtörtént, hogy elszunyókált a piros lámpánál, ezért rászokott, hogy partnerét, Jeffrey Klarikot hívogatta telefonon, hogy beszélgessen vele, nehogy elaludjon a volánnál. A sorozat írói számára jól ismert kép volt már a Warner Bros. stúdiója fölött felkelő nap.”
a kultikus díszlet
És ha már kulisszák mögött: Austerlitz hosszasan – de elég aránytalanul felosztva – mesél a díszletről; arról, micsoda fejtörést okozott John Shaffner, díszlettervező számára Joey és Chandler legénylakását természetesen lepukkantnak ábrázolni; és hány bolhapiacot járt meg, míg megszületett a lányok lila ajtaját díszítő üres képkeret ötlete – ami a Jóbarátok egyik kulcs szimbólumává vált.
A Jóbarátok díszletében semmi sem véletlenül van ott, ahol.
A könyv után teljesen máshogy néz az olvasó a sorozat helyszíneire, miután rájön arra, hogy az utolsó, háttérben megbúvó befőttes üveg is komoly megfontolás útján került a polcra.
Szó esik még a sorozat divatdiktátori szerepéről is;
Joey (még idejében eltüntetett) macsó bőrdzsekijétől a világ összes fodrászát évekig őrületbe kergető Rachel-frizuráig.
mi ment, mi maradt?
Egyértelműen a castingokról szóló rész volt az egyik kedvencem. Még ha a történetek többségét hallottam is már máshol, nagyon jó volt újra felidézni őket. Az egyik legizgalmasabb csemege, amit ebből a könyvből kinyerhetünk, a sok „mi lehetett volna”.
Mi lett volna, ha a ma
Carter dokiként ismert színész Ross-ként híresül el?
Volt rá esély.
Courtney Cox-nak pedig Rachel szerepét szánták; a sikeres meghallgatás után a színésznő kérte, hadd olvassa fel Monica szerepét is – végül pedig telitalálatnak bizonyult.
(És ott van az a rengeteg változás, amelyen a karakterek estek át. Képzeljük csak el például, micsoda álompárral lennénk kevesebbek ma, ha Chandler karaktere meleg lesz, ahogyan azt eredetileg tervezték!)
mégsem lettünk jóbarátok
De ha ennyi érdekességet rejt a könyv, akkor mégis mi bajom van az írójával? – merülhet fel a kérdés.
Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha Saul Asuterlitz megírta volna ezt az itt-ott még döcögő, szerkesztőért kiáltó szöveghalmazt a Jóbarátok stábjáról, és a kézirat összetűzetlen lapjaival a hóna alatt elindult volna egy kiadóba. Azonban a kiadó felé vezető úton a szél felkapta és össze-vissza keverte a lapokat. Austerlitz pedig megrántotta a vállát: “Na mindegy, jó lesz így” – és bumm, így született a Jóbarátok-generáció című kötet, amelyben nagyjából egyszer sem értettem, egyik rész hogyan követheti a másikat.
És nemcsak kronológiai, logikai bukfencek vannak a szövegben, hanem rengeteg zsibbasztó ismétlés is.
A kötet ráadásul nem a sorozat színészeiről, nem is a címben emlegetett generációról, hanem túlnyomórészt az alkotókról szól – és Austerlitz egyetlen szerencséje, hogy ez engem pont baromira érdekelt.
a fordítás problematikája
Az, hogy a Jóbarátok-generáció fordítása sok helyen döccen, nem feltétlen a fordító,
Magyari Andrea hibája, sokkal inkább arról lehet szó, hogy a ’90-es éveken át futó sorozat magyarítása anno finoman szólva nem sikerült tökéletesre. Mivel a könyv 40%-ban arról szól, hogy végigszántunk egyes évadok részein, az idézetek magyarul sokszor inkább fájnak, mintsem megnevettetnek. A lábjegyzet folyamatosan takarít a sorozat egykori fordítói után, hisz az angolul elhangzó poénok tetemes része nem, vagy rosszul szerepelt a szinkronban. Ez persze megakasztja az olvasást, de nem róható fel a könyv hibájaként.
mi a titok?
A kötet megjelenése óta lépten-nyomon olyan cikkek látnak napvilágot, melyek a Jóbarátok sikerét kutatják. Avagy mit eszik a generációnk ezen a sorozaton (ennyi idő elteltével is)?
A dramaturgiai titok egy mondatban (nem 430 oldalban!) összefoglalható:
“A Jóbarátokban a rossz hírt mindig hamar kiváltja egy jó, a barátság pedig örökre szól.”
valami örök
A Jóbarátok azt üzente a fiatalok közönségének, hogy a felnőttség olykor ugyan félelmetes, de ezt enyhíti a barátok jelenléte, mert így velük együtt nézhetünk szembe az akadályokkal. Ez nyilván irreális képzet volt, hiszen senki sem marad örökké a barátaival; ha az ember családot alapít, nem lóghat állandóan a régi haverokkal. A Jóbarátokban mégis volt egy vitathatatlan alapigazság: felismerte, hogy az amerikai fiatalok elengedhetetlenül fontos részének tartják a baráti körüket. Ahogy egyre később házasodnak, sok esetben meg már egyáltalán nem, úgy lett a barátság egyre inkább életforma – és nem csupán rövid közjáték – az életükben. (…)
A Jóbarátok tehát egyszerre realitás és fantázia.
A Jóbarátok előtt megszokott és sikerre vitt sorozatoktól éppen indulás előtt kívántak elfordulni a tévétársaságok, és egy teljesen új generációt megcélozni. Az útkereső, párkapcsolatra vágyó, olykor munkanélküli huszonévesekből álló baráti társaságoknak lett reklámértéke. És bár nem gondolom, hogy a Jóbarátok nem lehetett volna bárhol és bármikor kasszasiker, a könyvben foglaltak alapján tényleg a lehető legjobb időben, a legszerencsésebb csillag alá állt 1994-es indulásakor.
A Jóbarátok örök lenyomata marad egy Tinder, Netflix és Trump előtti időszaknak.
Egészen más szemmel néztem ezt a sorozatot 13, 15 és 17 évesen- mikor még nem szóltak, hogy felnőni gáz, „…és csak a tévében laknak együtt olyan sokáig a jóbarátok”. Másféle kaland harminchoz közelítve nézni újra a sorozatot, mikor a történet már nemcsak halálra nevettet és könnyekig hat, hanem el is gondolkodtat, hiszen a szereplők problémáinak jóval nagyobb részével tudok azonosulni, mint tinikoromban.
Nem tudom annyiszor újranézni a sorozatot, hogy a 10. évad utolsó részeit ne bőgjem végig, és általában még napokig szentimentális hangulatban gondolok a(z egykori) barátaimra. Ez a könyv utolsó fejezeteivel is így volt. Sőt, igazából még szívszorítóbb volt nézni a záró képsorokat, tudván, milyen volt az utolsó felvételek hangulata, a valódi búcsú.
Biztos vagyok benne, hogy az utolsó részek könnyei még ötvenévesen is elválaszthatatlanul ott lesznek nekem – ahogyan a 10 évadon át tartó nevetés is. Megunhatatlanul. Örökké.
Mint mindig, most is arra buzdítalak benneteket, hogy a kiadótól vásároljatok.
A Jóbarátok-generáció a
21. Század Kiadó gondozásában jelent meg – és e-könyvként is kapható!