Vannak azok a könyvek, amik annyira tetszenek, hogy legszívesebben telekürtölném a világot a csodálatosságukról; éveken át győzködök mindenkit, hogy el kell olvasniuk, ajándékba veszem őket; ha benyomnak rajtam egy gombot, napestig képes vagyok beszélni róluk. És van, amikor egy könyv annyira tetszik, hogy ezt a bizonyos plafont is átüti – sajnos ezen a szinten viszont képtelen vagyok épkézláb mondatokat megfogalmazni.
Ez történt az egy hónappal ezelőtt olvasott Segítség! Anyu összement! esetében, amit úgy szívembe zártam, hogy az egy ültő helyben történő olvasás után egyszerűen szavak nélkül maradtam.
A blog “Nem mindennapi anyák napja” sorozatából viszont nem hiányozhat Sander és az anyukája története. Nemcsak azért, mert ezzel az egyedülálló anyukákra, hanem mert még egy ennél is fontosabb jelenségre hívhatom fel a figyelmet: ez a parentifikáció. Vagyis az, amikor valamilyen oknál fogva a szülő átmenetileg vagy hosszú távon kiesik a szülői szerepéből, és nem tudja ellátni feladatait, ezért a gyermek szülői szerep ellátására kényszerül, tehát parentifikálódik.
És pontosan ez a sors vár Piret Raud meseregényének főszereplőjére, Sander-re, akinek az anyukája egy napon rejtélyesen elkezd összemenni. Mert anyu beteg, műtétre vár – és közben összezsugorítja őt a megfelelni akarás és a félelem. Mármint szó szerint. Legó méretűre!
Azt hiszem, az észt szerzőnk egyik nagy bravúrja a teljes könyvön át ez a bizonyos „szó szerint” volt. A kisfiú, akivel nem játszanak az osztálytársai, és akire a szüleinek nincs ideje, valóban láthatatlan. Az anyukának, akinek mindig a következő elvégzendő teendőn jár az agya, hatalmas szürke felhő nő a feje helyére.
Bizarrul hangzik – ahogy a szokatlan illusztráció is az -, ezek a képek mégis teljesen rabul ejtik az olvasót.
De a megkapó képek mellett, amit a legjobban szerettem ebben a könyvben, az az, hogy Sander a látszat ellenére nem volt magára hagyva. Mert az anyukája az esetlensége ellenére mindent bevetett azért, hogy a kisfiú megállja a helyét az egészen hétköznapi – pl. bevásárlás, vacsorakészítés – és a rázós helyzetekben is – pl. mikor az összetöpörödött Anyu már nemcsak pici, hanem el is tűnik.
„Egy ilyen pici anya nem tud ebédet főzni, sem takarítani. Nem mehet el bevásárolni, nem tud mosni, ahogy villanykörtét cserélni sem. Ettől kezdve mindent nekem kellett megoldanom.
Anyu segített, amennyire tudott. Odaadta a bankkártyáját, és segített összeállítani a bevásárlólistát. A konyhai polcon ült a sótartó mellett, és magyarázta, hogyan főzzük a levest, mi szerint választjuk a mosógépen a programot, hogyan olvasztjuk le a hűtőszekrényt, és hogyan tisztítjuk ki a mosogató eldugult lefolyóját.
De még a felnőttek feladatainál is nehezebb volt folyamatosan résen lenni, nehogy Anyuval történjen valami.”
És bár a helyzetből fakadóan a kisfiúnak kell erősebbnek, okosabbnak, talpraesettebbnek lenni az őt egyébként is egyedül nevelő anyukája helyett, most mégsem jöttem dühbe a helyzetet látva. Mert Anyu gondoskodása, törődése, szeretete, és változni akarása átsütött a lapokon keresztül.
Mert Anyu folyamatosan az okokon töri a fejét – mitől mehetett össze, min kéne neki változtatni ahhoz, hogy ne zsugorodjon tovább, és ha megnő, ne fordulhasson elő újra ez a helyzet. Én pedig pontosan ezt várnám el egy klassz szülőtől. Nem a tökéletességet, nem azt, hogy sose hibázzon, hanem azt, ha hibázik, képes legyen mérlegelni, bocsánatot kérni, változtatni.
Muri színre lép
Szerencsére Sander nem marad tökéletesen egyedül – és mi is kapunk egy második mesélőt. Igaz, nem egy két lábon járó, megbízható felnőtt, hanem egy szeretettel teli kóborkutya szerepében, aki régóta távolról figyelte a kétszemélyes családot.
„Furcsán hangozhat, de Muriban olyasvalakire találtam, akinek elsírhatom a bánatomat. Odafigyelt rám – együtt érzőn és figyelmesen hallgatott. Néhányszor még közbe is kaffantott, mintha értené, miről beszélek. Mindent elmeséltem neki, ami történt. Így hangosan gondolkodva sok mindent jobban átláttam.”
Muri viszont nem csupán Sander értő hallgatósága és vigyázó barátja lesz. Kutya lévén rengeteget segít majd Anyu megtalálásában és megmentésében.
Talán nem árulok el óriási titkot egy gyerekkönyv esetében: Anyu meglesz.
De – csak hogy még inkább rajonghassak a történetért – nem javul meg egy csapásra minden. Szép lassan állnak helyükre a dolgok.
És ettől lesz ez abszurditással teli mese hiteles, igazi, és kimondhatatlanul szerethető.
Ó, és még valami! Patat Bence ezzel a munkájával hivatalosan is belépett a kedvenc fordítóim közé!