Ezek a könyvek nem a fa alól jöttek – de a 2021-es évem útitársai voltak. Nagy álmom volt idén bevenni az egyelőre 3 kötetből álló Kiss Tibor Noé–életművet, így tavasztól télig mindig terítékre került nálam egy-egy regénye.
Ezek a becsapós, magukat rövidnek mutató jószágok a maguk 140-250 oldalaival több hónapra nyújtottak olvasni-és gondolkodnivalót.
Szeretettel ajánlom az alkotót; mutatom is, miből lehet válogatni.
„A doktor hónapok óta hallgat, az íróasztalnak hátat fordítva hallgat. Néha kérdez, de ezzel mintha csak még jobban össze akarna zavarni. Kártyalapokat mutat. Választhatok a sorozatgyilkos és a skizofrén közül.”
Kiss Tibor Noé 2010-ben szenzációszámba menő első kötetét – az életművel együtt – mára szerencsére a Magvető Kiadó gondozza.
Az Inkognitó lassú és eseménytelen, legutolsó sorban szól arról, ami miatt sokan megveszik (vagy épp elkerülik), vagyis a transzneműségről. Rengeteg hihetetlenül átlagos nap morzsáit szedegetjük fel, mire ebből is kapunk valamit. Utálnom kellett volna, mégis megtalált, szívembe zártam – még ha nagy szünetekkel, apró porciókban haladtam is vele. Ez a könyv megmutatja, hogyan lehet a büdös nagy semmiből a minden, és szavak egymás után rakosgatásából szépirodalom.
„Este hét lehetett. Vagy nyolc, nem számított. A telepen senki sem hordott órát, nem mérte az időt. Cigarettától cigarettáig, etetéstől etetésig, napkeltétől napnyugtáig teltek a percek.”
Négy évvel később, 2014-ben jelenik meg újabb regénye, az Aludnod kellene, ami a kortárs magyar “szociopróza” táborát gazdagítja, s mint ilyen, a mélyszegénységről szól, nem is akárhogyan „… mozaikrészletekből összetapadó állapotregény”.
Több olvasói vélemény szerint érdemes egyenesen átugrani az Inkognitót és ezzel kezdeni a Kiss Tibor Noéval való ismerkedést.
140 oldalt ki lehet végezni 2 óra alatt vagy lehet gyűrni heteken át. Mivel Kiss Tibor Noé egyetlen tőmondatában öt nagyregény lakozik, én csak hasábonként tudtam haladni ezzel a mellbevágó, torokszorító, fojtogató „kis magyar valósággal”.
Örülök, hogy összegyűrtük egymást.
“Talán mégis apámnak volt a legtöbb esze, hogy még időben lelépett. Semmit nem tudok róla, de ennél csak jobb helyen lehet. Életemben először érzem azt, hogy hiányzik. Hogy mondhatna valami értelmeset. Rohadjon meg.”
2020-as megjelenés a Beláthatatlan táj.
Az Inkognitó óta talán ennek kapcsán lehetett a legtöbbet hallani Kiss Tibor Noéról, a Libri irodalmi díj-jelölésnek köszönhetően.
„Egy esős éjszakán a huszonéves Dorka balesetet szenved, és öntudatlan állapotban kerül kórházba. Dorka apja, miközben megpróbálja felderíteni, mi is történt a lányával, megismerkedik a baleset helyszínéhez közel élő Zsófival, aki a szüleik helyett neveli öccsét, a balhés kamasz fiút. (…) Ők négyen a Beláthatatlan táj elbeszélői.”
Bár kínkeservesen jöttem bele abba, hogy mikor ki beszél, mégis ezt éreztem a szerző eddigi leginkább olvasható regényének. Nem tudtom, tényleg így van-e, vagy az a titok nyitja, hogy mire a harmadik regényhez odaértem, már megszoktam a hangját és végérvényesen szívembe zártam őt.
Mindenesetre a történet felénél átszakadt valami és már nem is érdekelt, ki mesél, csak olvasni akartam, nem letenni, míg a végére nem érek ennek az idegtépő kirakósnak és a helyére nem kerül minden; de hát hármat találhatsz, hogy Kiss Tibor Noénál létezik-e olyan, hogy minden a helyére kerül…
Végül egy interjú, ami számomra az Év interjúja.
Mindenről szól, amiről nem győzök írni és beszélni.
Avagy egy beszélgetés, ami megerősíti bennem azt, hogy egy női ruhába öltözött fickó ezerszer inkább ember és ezerszer inkább férfi (!), mint az a “családapa”, aki az egész családját rettegésben tartja és egy életre elegendő, (feldolgozhatatlan) traumával látja el a körülötte élőket.
Hogy olvasni kell. Nem feltétlen Kiss Tibor Noét, de sok-sok irodalmat.
Mert az olvasókból lesznek a gondolkodó emberek.
Fekete öveseknek a 3 órás verzió ide kattintva hallgatható meg.
