Sokszor, sok helyen leírtam már, ha ilyen témájú olvasmány került a kezembe, hogy nekem egyelőre nincs közöm a halálhoz, és ez egyébként rendszerint zavarba is hoz – de újra meg újra trenírozom magam ilyen és ehhez hasonló olvasmányokkal.
(„No, tanulj csacsi, szamár lesz belőled. Tanuld a gyászt.” – Biztatja magát Polcz Alaine is Mészöly után.)
Biztos vagyok benne, hogy ahogyan az élet nem kívánságműsor, úgy a halál sem az, mégis reménykedik bennem egy nagyon naiv, félős kisgyerek, hogy ez még valószínűtlenül sokáig csak egy olvasmányokból ismert terep marad; és ha egyszer muszáj leszünk szembenézni egymással, majd kíméletesen adhatom át a szeretteimet – amennyiben egyáltalán érkezési sorrendben távozunk.
“Ne reménykedj, Uram, ez nyilván veled kapcsolatos. – Nem tartozik ide, csak eszembe jutott: a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem is értek mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva, én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam. De rendben (hogy ne mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor.”
Amikor megláttam, hogy
a Magyar Hospice Alapítvány
30. évét ünnepelve antológiát jelentet meg, már csak a Polcz Alaine-kötődés miatt is érdeklődve szaglásztam körbe; de amikor olvastam a bitang erős szerzői névsort, már biztos voltam benne, hogy elindulok velük erre az ismertlen és húzós terepre, és hagyom, hogy az írásaik túravezetők legyenek előttem.
Fel voltam rá készülve, hogy mint minden ilyen gyűjtemény – akármilyen csudálatos szerzők alkossák is – felemás élmény lesz, mert tökéletes antológia nem létezik. A legkedveltebb írómnak is lehet gyengébb pillanata, és ugyanígy meggyőzhet az, akit nem állhatok…
Amit odabent találtam, végül teljesen lenyűgözött, és minden várakozásomat felülmúlta.
Különösen jóleső az eklektika: egy olyan Izsó Zita-verssel indítunk, hogy leviszi az ember fejét; aztán jönnek Esterházy Hasnyálmirigynapló-részletei; van frissen ideírt és már máshol is megjelent novella, regényrészlet; gyerekszemszög, felnőttszemszög.
És döbbenet, hogy ezt leírhatom, de szinte egytől egyig remek mind!
(Külön pluszpont, hogy a források közt szépen fel van tüntetve, hogy az adott mű megjelent-e már máshol, és ha igen, akkor hol. Aki kedvet kap a folytatáshoz – szinte egészen biztos vagyok benne, hogy kedvet fog! –, tudja, hova menjen tovább.)
Talán az egyik „hibája” ennek a kötetnek, hogy nem lehet benne mindent de mindent megmutatni. Vagyis hogy többeket hiányoltam. Ilyenkor látja az ember, milyen kevés is a harminc, mennyi fantasztikus írónk van, aki történetesen az elmúlásról is remekül tud írni. Akár ünnepi apropó nélkül is lehetne folytatása ennek a könyvnek.
Sőt, nem tudom, létezik-e már – majdnem biztos, hogy igen, és nem most találom fel a spanyolviaszt – szívesen olvasnék interjúkötetet az előszóban felsorolt segítőkkel: nővérekkel, orvosokkal, szociális munkásokkal, dietetikusokkal, gyógytornászokkal, lelkészekkel, pszichológusokkal, akik ezen a területen tevékenykednek.
A Most múlik – már a címe is – egy nagyon ízléses kiadvány lett, talán így érdemes a megközelíteni az elmúlást. „…nem pusztán a halálról szól, mint a mi munkánk: a művek az emberi méltóság különféle aspektusait járják körbe, elsősorban, ám nem kizárólag az élet végén.”
A gyűjteményeket általában elnyamnyogjuk, napokig, olykor hosszú hetekig porciózzuk őket – ezt itt képtelenség volt letenni.
[Miközben befejeztem a könyvet, a könyvtár olvasótermében felcsendült egy zongoraverseny. Nem vagyunk jóban az Úristennel – pont azért,mert ahogy az élet, a halál sem kívánságműsor – de azért ez szinte giccsesen szép és kedves volt tőle. Tud még, ha akar(om).]
KANJO NADA
Én gyászom, te gyászod – mi gyászunk
Én naponta többször beszélek róla a barátaimmal. Te azt mondod, inkább magadban rendezed le. Mostanában naplót írsz. Én a miértekre keresem a választ, te a hogyantovábbokra. Én elkezdtem hordani a kedvenc dzsekijét. Te már az összes holmiját elajándékoztad volna a máltaiaknak. Én még nem tudtam kinyitni a fényképalbumokat, te mindennap beszélsz a sublóra kirakott képéhez, az utolsó, ami róla készült. Én hetente járok a temetőbe, csak hogy sírjak egy kicsit. Te azt mondod, még halottak napján se akarsz majd elmenni a sírjához, inkább otthon gyújtasz neki gyertyát, és iszol egyet a tiszteletére a kedvenc söréből. Én, mióta megtörtént, nem kapcsolok zenét, még a kocsiban sem, te folyton a kedvenc számait hallgatod. Én azt kérdezem, mi lesz, ha egyszer elfelejtem a vonásait, a nevetését, te azt, hogy mi van, ha ez a fájdalom már sosem múlik el.
Most olyan lehetetlennek tűnik, hogy lesz tovább, olyan hihetetlennek, hogy van értelme, ugye? Hogy az idő mindent begyógyít, hogy lesz majd jobb is. Hogy ez az iszonyatos bőrönd, aminek a súlya alatt mindennap majd’ megszakadunk, aminek a füle már sebesre törte a kezünket, egyszer kisebb és könnyebb lesz. Belesimul a mindennapjainkba, olykor szinte észrevétlenül lesz velünk. De most nincs más, mint túlélni. És – talán – remélni. A többi meg majd jön a maga idejében.
