Házasság heti szerelmes levél – másképp

Házasság heti szerelmes levél – másképp

A Házasság hete idején mindig szentimentálisabb vagyok, mint máskor.

Nemcsak az ilyenkor mindent behálózó romantikának köszönhetően, hanem mert eszembe jut, hogy ilyenkor kezdődött valami óriási dolog az életemben. 

Szerelmet vallani mindig iszonyú félelmetes érzés.
Mert kiadod magad, közben meg fennáll a veszélye annak, hogy teljesen hülyének néznek érte és/vagy még az érzéseidet sem viszonozzák.
Én most mégis írtam egy szerelmes levelet. A munkámnak. Mert ez tényleg csapatjáték szerelemmel. 


Ahol elkezdődött

Ma négy éve, hogy először hallottam a Házasság hetéről.
Az egyik program előtt volt az állásinterjúm. Mármint tényleg, szó szerint. Ott ültem az Aranytíz Kultúrház aulájában farmerben és egy mamusz méretű csizmában (amit ma már nem vennék fel), és tudtam, hogy megérkeztem.
Már csak annyi volt a feladatom, hogy a két velem szemben ülő, állati szkeptikusnak tűnő férfit is meggyőzzem ugyanerről. 
24 éves voltam, a legnagyobb félelmük az volt velem kapcsolatban, hogy majd ugródeszkának vagy melegedőnek használom a Kiadót; hogy ez a hely csak egy állomás lesz nekem.
Finoman próbáltam velük megértetni azt, amiben én már akkor is biztos voltam, mikor még el sem tudtam képzelni, valójában mi vár rám: engem ide csak felvenni kell, és én soha többé nem megyek sehová.

 

Imaerő

Végül szerintem nem a személyes varázsom miatt kaptam meg az állást.
Rengeteg ima volt benne. Imádkozott érte az, aki az álláshirdetést „mutatta”(értsd: jól látható helyre tette, majd könyörgött, hogy megtaláljam). Imádkozott érte az (hát micsoda véletlen!), akit megkérdeztek, tud-e ajánlani valakit a leendő posztomra. És igen, akkortájt még én is – hittel,igazán.
Most, hogy megéltem már némi mozgolódást itt minálunk, azt is tudom, hogy a leendő munkatársaim és vezetőim ugyancsak imádkoztak azért, hogy a legmegfelelőbb embert kapják.

Aztán engem kaptak.

Pár nappal a furcsa interjú után egy másik helyszínen, a Vigadóban írtam alá a munkaszerződésem. 
A világ legrosszabb munkahelyéről nyertem menedéket itt. Az ott töltött próbaidőm legeslegutolsó napjára esett a kiadóban töltött első munkanapom. (Szép mentés!)
 
A csodálatos Czikkely Panni (@czikczakk) rajza https://www.instagram.com/czikkcakk/

Kincstár

A kis Orsi leghőbb vágya az volt, hogy könyvek közt dolgozhasson. Bármilyen formában. Végül a legjobb formát nyerte el az álom. 

Szerethetem bármennyire a szépirodalmat, lehet más dobogós kedvenc kiadóm is, de a Harmatnak kirobbanthatatlan, megközelíthetetlen helye lett a szívemben.

Annyi minden történt velem 2016 februárja óta! És én minden változást és fejlődést könyvekben mérek.

 

A világ legokosabb párkapcsolati könyveit olvashattam a jegyességünk alatt és a házasságunk kezdeti szakaszában. És ezek a könyvek vettek körül minden nap akkor is, mikor baj volt.

Mélyítették a hitemet, és karnyújtásnyira van most is a szükséges olvasnivaló, amihez egyelőre nem merek hozzányúlni.

 Itt hallottam először transzgenerációs csomagról,
és szeretetnyelvekről is. De Chapman doktor azt is megtanította, hogy az igazi nyerő párosok tagjai meghallgatják egymást. (Hetekig gyakoroltam ifjú feleségként ezt az alapnak tűnő képességet!)
A kiadónak köszönhetem életem legfontosabb könyvét, melynek hatására végtelen sok, évtizedes kergetőzés után végre megtanultam a leckét. 
Azt is tudom már, hogy a felnőtteknek is ugyanolyan kötődési igényeik vannak, mint a kisbabáknak, és bukdácsolva tanulom jól kommunikálni a szeretetigényeimet. 
Egy könyvünknek köszönhetem, hogy kimásztam olyan skatulyákból, amik azelőtt évekig gátoltak az előrébb lépésben, és nagyjából aláaknázták az önbecsülésemet. 
 
És itt tanultam meg célt kitűzni (és véghez is vinni a kitűzött célokat).
A lehetőségeknek és az engem körülvevő emberek bizalmának – legyen az főnök vagy vásárló – megtanultam picit jobban hinni magamban, és pár kanyar után meg mertem pályázni azt a széket is, amiben most ülhetek.
 

Házasság hete

Kaptam egy csodálatos felettest, akinek minden mozdulatát lesem, tanulom.
Aki együtt munkálkodásunk nulladik pillanatától visszajelzi, milyen értékesnek tartja az ötleteim, a legapróbb munkám – és azt hiszem, engem.
Akit ugyanaz hajt, mint engem – és aki a rész-és végeredményeknek pontosan ugyanúgy örül, mint én. 

El sem tudom mondani, mennyi munkája van ebben a határokon átívelő rendezvénysorozatban! De valahogy mégis azt hiszem, hogy minden nap végén tudja, hogy megéri. Tudnia kell.
Mert amikor megérkezünk egy-egy előadásra, mindent elrendezünk, majd mi is helyet foglalunk a nézők sorai közt, minden este elkezdődik a csoda. És ebben semmi túlzás nincsen! Mert a szavak, mondatok, könyvek, cikkek, intejrúk, élettörténetek úgy szóródnak szét, mint a magok.
Van, aki ilyenkor hall valamit, és amit eddig nem mert, most meglépi.
Van, aki hall valamit, és amiről azt hitte, vége, annak most ad egy utolsó esélyt.
Ezt adja a Házasság hete.

 
Barabás Móni fotója | http://egymosollyaltobb.blogspot.com/

Évről évre magammal viszek valamit, amit beépíthetünk a házasságunkba. Az idei pedig a visszacsatolás éve. Sokszor pityeregtem a boldogságtól, ha olyat hallottam, amit mi is jól csinálunk, amit mi is érzünk most. És remélem, hogy ez a hét egy kis időutazás, a jövő előre vetítése, és egyszer majd mi is leszünk 22 meg 39 éves házasok, és csillogó szemmel mesélünk majd arról, hogy a társunk a legjobb barátunk is egyben; vagy hogy alkalomról alkalomra mennyire meglep minket, hogy még mindig szeretjük egymást. Szerelemmel. 

Hálás vagyok azért, hogy olyan embert kaptam magam mellé, aki sohasem gátolt abban, hogy igazán az lehessek aki vagyok. (Például tűri, hogy egy kislámpa fényénél püföljem a klaviatúrát az éjszaka közepén. Még.)

Mindjárt vége

Tudom, hogy a munkádnak szerelmes levelet írni (egy átdolgozott nap éjszakáján) nem feltétlen egészséges jelenség. Álmatlan éjszakákat vinni bele, a kiégés szélére sodródni… Ígérem, hogy valahol elkapom majd a gyeplőt, mielőtt baj történne!

De még egy utolsó történet „rólunk”:

szerelemkönyvemnek köszönhetően azt is tudom, hol helyezkedem el az enneagram karikában.  Miután elolvastam, biztos voltam benne, hogy sosem mondom majd el a számomat nagyközönség előtt, hiszen annyira tűpontos a személyleírás, hogy nyitott könyvvé válok azok számára, akik utána néznek. 
Aztán a barátnőm, akivel együtt nőttem fel először kinevetett, majd még mindig röhögve azt mondta: 

„Orsika, aki két mondatot beszél veled, tudja, hogy négyes vagy.”

Hát, a világ legfurább szerelmes levele után talán tényleg kár volna titkolni. 

 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu