Kicsi, de nem tudatlan |Singer Magdolna: Ki vigasztalja meg a gyerekeket? – Válás és gyász a családban

Kicsi, de nem tudatlan |Singer Magdolna: Ki vigasztalja meg a gyerekeket? – Válás és gyász a családban

Itthon hiába kutakodunk, külföldön azonban tegnap volt a “Children’s Grief Awarness Day”, vagyis az a nap, mely a gyermekek gyászára kívánja felhívni a figyelmet. 
A fájdalmas apropó felidézte bennem egy két évvel ezelőtti olvasmányélményemet. Ma is töretlen bizalommal ajánlom a HVG Könyvek gondozásában megjelent „Ki vigasztalja meg a gyerekeket? – Válás és gyász a családban” című kötetet. 

„Olyan kultúrában élünk, ahol nem sajátítottuk el, hogyan segítsük egymást a gyászolás folyamatában, sem azt, hogyan támogassuk gyermekeinket. Azt gondoltam, oldani kellene a nagy tanácstalanságot, így született meg ennek az interjúkötetnek a gondolata. A legkompetensebbek maguk a gyerekek, ők adhatják meg a választ: hogyan támogassuk őket?”  – írja előszavában Singer Magdolna gyásztanácsadó, író, újságíró, mentálhigiénés szakember.

A riportkötetek egyik furcsasága, hogy a szerző nem furakodik a történetek közé – nem jelenik meg kommentárban vagy fejezetet lezáró tanácsokban. Egy-egy visszafogott előszóban köszönti az olvasót, aztán hátralép, hagyja, hogy alanyai beszéljenek helyette. És Singer Magdolna széles körből merít, a gyásztörténetek között akad haza nem vitt kistestvér, korai vetélés, idő előtt elhunyt szülő, nagyszülő halála – és döbbenetesen kevés közte a sikeresen tálalt, egészségesen feldolgozott eset.

Torokszorító megfigyelni, hogy igazából nem is a szeretett személy elvesztése okozza a legnagyobb törést a gyerekeknél, hanem azzal siklanak ki teljes életek, mennek el évtizedek, hogy a felnőttek képtelenek átadni a gyerekeknek a halál mivoltát.

Elvont képekkel próbálkoznak, amivel rontanak a helyzeten; nem mutatják ki a szomorúságukat, miközben a gyerek érzi, hogy valami nincs rendben; 
vagy épp (persze legtöbbször nem tudatosan) azt éreztetik a kicsikkel, hogy a szeretett személy helyébe kéne lépniük – ami a testvérhalál esetében sem túl szerencsés, de ugye el tudjuk képzelni, milyen hatással van a felnőttkori kapcsolatokra, szerelmi választásokra az, ha egy kislány úgy nő fel, hogy az apukát kell helyettesítenie – édesanyja támaszaként, az otthoni dolgok kézben tartásával? 
Vagy milyen súlyt helyeznek egy kisfiúra apja halálakor azzal az elcseszett, pátoszos mondattal, hogy „mostantól te vagy a férfi a háznál”…

Felsorolni is nehéz, hányféleképpen rontják el a felnőttek, pusztán azért, mert bár a szex már a csapból is folyik, a halállal és veszteséggel még mindig nem tudunk mit kezdeni!

A könyv első fele nem a gyásszal, hanem a válás okozta sebekkel foglalkozik. Kristálytisztán érthetővé teszi, mi zajlik le a gyermekek fejében (és szívében) válás esetén.

„Mi, felnőttek teljesen másképpen tekintünk a család összetételére, mint a gyerekek. Tudjuk, hogy először a pár ismerkedik meg egymással és lép szövetségre, ők képeznek egy egységet, amelybe később belép a gyermek. A gyerekek ezzel szemben egy családba születnek bele, és úgy élik meg, hogy az anyával, apával, testvérrel együttesen alkotnak szorosan összefüggő halmazt. A kisebb gyerekek tehát a szülők válását a saját válásukként élik meg: őket hagyja el az elköltöző szülő, nem pedig az anyjukat, apjukat. És ha ez megtörténhet, akkor reális esélye van annak is, hogy egy szép napon majd a vele maradó szülő is gondol egyet, és elmegy, elhagyja őt. Persze a szülők azt állítják, hogy ők ugyan már nem szeretik egymást, de a gyereket még továbbra is mindketten. Hogy kell ezt érteni? „Az anyu nem szereti aput? De hát hogyan lehetséges ez? Van benne valami rossz, amitől nem lehet szeretni? Ő egy rossz ember? És anyu is, hiszen apu már nem szereti. Vagy a szeretet egyszer van, aztán meg nincs? Akkor akár engem is egyszer csak nem fognak szeretni?” Egy kisiskolás fiú még két évvel a válás után is azon tanakodik, hogy van az, hogy a szülei az egyik pillanatban még szeretik egymást, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy már nincs apukája?”

Reményt kapunk arra, hogy egy-egy ilyen történet befogadása után képesek vagyunk elkerülni ennek a rendkívül nehéz helyzetnek évtizedek óta ismételt buktatóit. 

„Olykor a szülők behívják a gyerekeket a csatába, igyekeznek a saját pártjukra állítani, ami súlyosan megviseli őket, csakúgy, mint amikor választásra kényszerítik őket a bíróságon. Külön megterhelést jelent számukra, hogy nem fejezhetik ki haragjukat, csalódottságukat, ilyenkor tünetképzéssel igyekeznek szabadulni fájdalmas érzéseiktől. A kötetben szereplő egyik fiatalember elmesélte, hogy a csatározások miatt egyáltalán nem figyeltek rá a szülei, úgy érezte, hatévesen véget ért a gyerekkora. Dadogni kezdett, asztmás rohamai lettek, ami az elhúzódó válás végére epileptikus méreteket öltött.”

Értelemszerűen rendkívül nehéz olvasmányról van szó, de jó lenne, ha szülőként, pedagógusként mindenki átrágná magát rajta. Ha a gyász aktuálisan nem is játszik szerepet egy gyermek életében, ez a kötet sokat tanít arról, hogyan kommunikáljunk a gyerekekkel olyan dolgokról, melyeket felnőtt szívvel is nehéz megemészteni, szavakba önteni. 

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy rázós helyzetben szakemberhez forduljunk – pláne, ha már nem csak a saját bőrünket visszük vásárra, hanem gyermekeink (lelki) egészsége a tét. 

 

A kötetet Szulyovszky Sarolta illusztrációi mélyítik. 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu